Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
Szőke Béla Miklós: A Dunántúl lakossága és a honfoglaló magyarok
Mik is jellemzik a 9- század régészeti emlékanyagát a Dunántúlon és tágabb körzetében, a Kárpát-medence nyugati felében? Az avar kor végi fázisban a temetkezési szokások még olyannyira nem változtak meg, hogy ha a viseletben és a használati eszközök, fegyverek között nem mutatkoznának új elemek, nem is tudnánk, hogy már a kései avar kor végén járunk: változatlan a sírgödör tájolása, mérete és kiképzési módja, s változatlan maradt a harcossal temetett ló sírjának helye, a sírépítmény és a koporsó szerkezete, az ételés italmelléklet adásának szokása, a viselet módja (ékszer, öv, kés, tarsoly viseleti helye), még ha a viselet tárgyai már egyre inkább új formákat is mutatnak. Annál jelentősebb a változás azokon a peremterületeken, ahol nagyobb települési tömbökben éltek a csatlakozott szláv törzsek. E változások közül talán a leginkább szembeötlő, hogy az addigi hamvasztásos temetkezési szokásról tömegesen tértek át a korhasztásos (csontvázas) temetkezési módra. Bár a korábbi, avar időszakból ismerünk már olyan vidékeket (Zala-Mura köze, Pécs környéke, Észak-Kisalföld [DNy-Szlovákia], Erdély), ahol az avarok és szlávok közös, birituális temetkezési helyeket használtak, azaz halottaikat saját tradícióiknak megfelelően vagy elhamvasztották, vagy koporsóban, korhasztva temettették el, az olyan, hagyományokhoz kitartóan ragaszkodó vidékeken, mint a Keleti-Alpok vidéke vagy a Kárpátok szűk, erdős folyóvölgyei és a Morva-medence, csak a 8. század végétől, a 9- század elejétől kezdve tértek át a korhasztásos temetkezési módra. Magyarázatául sokféle nézet látott napvilágot, kezdve az avar hatástól (ami, ha így történt volna, azaz ha a szlávok az avarokkal szemben évszázadokig őrzött hamvasztásos tradíciójukat éppen a politikai-kulturális elnyomás alóli szabadulás pillanatában adták volna fel, meglehetően sajátos, ámbár nem példa nélküli néplélektani reakciót feltételezne) a kereszténység térhódításán át (ami pedig a korai térítések hatásának és eredményének indokolatlan túlértékelését jelentené, hiszen még az Árpád-kor első századában, all. század végéig, 12. század, elejéig is számos pogány temető működött a magyar királyságban a kereszténység kétségtelenül sikeres terjedése ellenére) egészen a komplex társadalmigazdasági feltételrendszer kihatásáig a szellemi életre, hitvilági elképzelésekre. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy a Karoling Birodalommal való közvetlen kapcsolat létrejöttének időpontja mennyire egybeesik a változások kezdetének idejével, s nemcsak a Kárpát-medencében, de a szláv településtömb más végein, így például az észak-német térségben is. Hogy ez az átalakulás milyen bonyolult formákban tudott megjelenni, arra kiváló példa egy, a közelmúltban Kehida-Fövenyes lelőhelyen feltárt lovas sír. Itt ugyanis nem, mint rendesen, korhasztva temették el a lovas vitézt, hanem elhamvasztották. A hamvakat egy vászon-, vagy bőrzsákba varrták, majd egy - egyébként csontvázas temetkezésnél szokásos - koporsóba helyezték, ahová mellé rakták nyugati eredetű, díszes, hosszú harci kését (Langsax) és (már teljesen elkorhadt tegezében) avar típusú háromtollú, nyéltüskés nyílhegyeit, a vele egy sírgödörben, 83
