Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Marosi Ernő: Mai képünk a középkori művészet kezdeteiről Magyarországon

Az újabb székesfehérvári régészeti kutatásoktól a még egyáltalán lehetséges megfigyelések maximumát várjuk, amelyeket egyszer talán a ma a püspöki palota alatt rejtőző épületmaradványok kutatása is kiegészít. Érthető, ha a művészettörténeti interpretációs hipotézisek múlandóságának láttán szeretnénk az ottani rommaradványokat minden megépített értelmezéstől mentesen, a további interpretációt megengedő állapotban továbbörökíteni. Az Ottó-kori Westwerk problematikájához hasonló jelentőségű a Pannonhalmán, feltehetőleg 1000 táján, az első apátsági templomhoz épített, s a 19. század elejéig fennállott nyugati szentély és kripta jelentősége. A felismerés sorsa ismét különös. A 18. század végi felmérések tanúságát Tóth Melinda idézte fel 1988-ban; 1994-ben László Csaba feltárása igazolta a maradványok meglétét, és a Takács Imre által ez évben közölt, legújabb ásatási adatok talán a hozzájuk tartozó északi kerek toronyra is utalnak.

21 A lehetséges, az értelmezéshez is közelebb segítő párhuzamok közül a legvonzóbb a II. Henrik császár által 1008-ban alapított, 1012-ben felszentelt első bambergi székesegyház, de a két szentélyes elrendezés uralkodik a közép-európai dinasztiák 11. századi nagy templomain, az első krakkói székesegyházon, all. század második felében újjáépített prágai püspöki templomon is. Az első bambergi székesegyház - nem véletlenül Szent Péternek szentelt - nyugati szentélye azonban romano more épült,

22 nyugati keresztházhoz csatlakozott, olyan császári eszmekörbe vonva az ereklyekultusznak ezt a kitüntetett helyét, amelynek jelenlétét Pannonhalmán egyelőre - s nemcsak az itt is feltételezhető kultusz címzettjének ismerete híján - nem tudjuk igazolni. Hiányzik ehhez mindenekelőtt az első apátsági templom egész építészeti organizmusának csak kiterjedt régészeti kutatás útján lehetséges feltárása. A hazai történetírás, egyháztörténet, rendtörténetírás hagyományai közé tartozik a magyar egyházszervezet itáliai gyökereinek tulajdonított nagy fontosság. A művészettörténeti irodalom mintegy ezt az általános benyomást igyekezett illusztrálni. A magyarországi egyházszervezet kialakításában részt vett bencések itáliai kapcsolatainak megfontolásához hagyományosan társul a korábbi templomépítészet „itáliai", „lombard" jellegének megállapítása. Az újabb megfontolások ennek az egyoldalú feltételezésnek kizárólagos érvényét megkérdőjelezik.

23 Ilyen irányba mutat az az összkép is, amelyet Szent István székesfehérvári saját kápolnájának díszítéséről és felszereléséről legendái és a krónikák megőriztek. A színarany oltártáblák, s a kristály- és ónix-edényekkel teli kincstár leírása határozottan uralkodói ambíciókra utalnak; a márványpadló, a faragványokkal épített szentélyrekesztőfal és a csodás művű oltárcibórium éppen annak a szentélyelrendezés-típusnak 21 TÓTH 1988 (mint 19. j.) 117. és a 45. és 47. j. Vö. most: LÁSZLÓ 1996, I. 144. skk.; TAKÁCS 1996, 176. skk, különösen: 182. skk. 22 SAGE 1976, 110. skk. 23 Vö.: MAROSI 1996 (mint 12. j.) 283