Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Marosi Ernő: Mai képünk a középkori művészet kezdeteiről Magyarországon

E ponton szükséges, hogy visszatérjünk az előadásunk címébe foglalt kifejezéshez, hiszen a magyarországi művészet kezdeteiről alkotott „mai képünk" felvázolását ígértük. Talán máris sejtettük, hogy ez a mai képünk kevésbé egységes, ha talán árnyaltabb is, mint a korábbiak. Ennek a paradoxonnak magyarázatául foglalkoznunk kell magának a művészettörténeti kép megalkotásának módszerével, ami az utóbbi időben a művészettörténet-írásban is nagyobb hangsúlyt kapott. A tudomány önreflexiója vezet arra a belátásra, hogy egy-egy régi kor művészetének mindenkori összképében, fejlődési tendenciáinak megállapításában 1. a tények mellett döntő szerep jut az ezeket keretbe foglaló hipotéziseknek, 2. a korábbi állapot elképzelésében gyakran a későbbi fejlemények vezetnek annak a feltevésnek alapján, hogy ezek valamilyen evolúciós folyamat kiindulópontjai lettek volna, s 3. hipotéziseink mindig tendenciózusak, más forrásokra, pl. történeti ismereteinkre, irodalmi asszociációkra vagy az egyetemes művészettörténeti tájékozódásunkra alapozott intencióinkat fejezik ki. Mivel a művészettörténet egy-egy másként megközelíthetetlen emléknek mind kormeghatározását, mind stiláris jellegét, sokszor jelentését is összehasonlítással, analógiák megnevezésével fejezi ki, nyilvánvaló, hogy eljárásunknak döntő momentuma az, hogy hol, egyáltalán elfogulatlan objektivitással keressük-e analógiáinkat. A közönséget gyakran maga az analógiakeresés háborítja fel, mintha ezzel a művészettörténészek a hazai kreativitást, eredetiséget vonnák kétségbe, nem pedig az ilyen úton nyert összkép, amit pedig feltétlenül, szüntelenül újra meg újra kritikával kellene illetnünk. Igen bonyolult, soha megnyugtató eredménnyel el nem végezhető feladat lehet egy-egy ábrázolás vagy ornamens interpretációja is, de kétségtelenül a legbonyolultabb az építészeti alkotások értelmezése. A 11. századból egyetlen épületünk sem maradt fenn eredeti formájában, s a töredékesen vagy legalább alaprajzukban ismerteknek értelmezése is vitatható. Azonos funkciót - templomok esetében ugyanazt a liturgiái rendeltetést - nagyon különböző megoldások is betölthettek.

12 A még leggyakrabban meglévő faragványok sokféle struktúrához tartozhattak, s ezeknek a struktúráknak jellegéről, az építészeti terekről rendszerint olyan meggyőződésünk szerint alkotunk elképzelést, hogy milyeneknek kellett lenniük. A zalavári apátság példájánál maradva, ahol az elpusztult épületről a 16. századi vázlatrajz alapján kontúrjain kívül azt sem tudjuk, vajon hosszházát oszlopok vagy pillérek tagolták-e, a belső díszítés összefüggéseinek rekonstrukciójában és értelmezésében éppen az analógiák segítenek. Entz Géza a finom márvány berendezés darabjait, mint figurális díszítésű díszpadló, szentélyrekesztő mellvéd és Bogyay korábbi felismerése nyomán - mint minden bizonnyal Maiestas dominit közrefogó négy evangélista-szimbólummal díszített oltárantependium maradványait értelmezte.

13 Ebből a funkció-meghatározásból olyan liturgikus tér elképzelése Vö.: MAROSI 1996, I. 131. skk ENTZ 1964, 17-46. Vö.: BOGYAY 1941, 88-93. 280