Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Fodor István: A sas szerepe a honfoglaló magyarság hitvilágában

ismerje. Különösképpen így lehetett ez, amikor a nagyhatalmú fejedelmi család ősapjának vélt totem-őst jelenítette meg.

31 Lássuk azonban, hogy egyáltalán lehet-e a sas az Árpád-nemzetség mesebeli állat-őse. Elöljáróban arra kell gondolnunk, hogy a totemisztikus eredetmondák kialakulása rendkívül korai időkre nyúlik vissza, de gyakorlata igen hosszú ideig él. Nem tehető tehát fel, hogy a totemizmus élő gyakorlat volt a honfoglalók társadalmában. Mondákba, mítoszokba rögzült emléke azonban még ekkor is élt.

32 A másik lényeges szempont - ami éppen a totemizmus gyakorlatának ősiségét mutatja -, hogy a mondabeli totem-ősök között csak igen ritkán tűnik fel háziállatok alakja. (Még e ritka esetekben is ezen egyedek vadon élő elődeire kell gondolnunk.) Ez utóbbi szempont támogatja azon feltevésünket, hogy a mondabeli turul sas lehetett. Ezek után vizsgáljuk meg, előfordul-e sas más népek hitvilágában is totem-ősként. A sas hitvilági szerepéről még ma is L. Ja. Sternberg 1925-ben megjelent dolgozata igazít bennünket útba ("A szibériai népek sas-kultusza")33 Sternberg dolgozata bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a magas röptű, erős sas, amely karmaival megragadja viszonylag nagytestű áldozatát, s azt a levegőbe emeli, igen sok nép hitvilágában szerepet kapott. Az ég madarának vélték, tavaszi megjelenésének tulajdonították a természet megújulását, a Nap hevítő sugarait. Ezt követően - V. M. Jonov gyűjtésére támaszkodva - a kelet-szibériai török nyelvű jakutok sassal kapcsolatos hiedelmeit elemzi. " Jelen fejtegetésünkben abból - a hazai és a nemzetközi szakirodalomban egyaránt elfogadott - nézetből indulok ki, hogy a nomád népek - fgy a honfoglaló magyarok - művészete nem értelem nélküli, pusztán dekoratív jellegű, hanem az egykori társadalmak hiedelemvilágát tükrözi. E minden számbajöhető adattal alátámasztott felfogástól eltérő értelmezés is felmerült szakirodalmunkban. Bérezi Szaniszló honfoglalóink díszítőművészetét a szimmetria tudománya szempontjából értékelte, s abban csupán különféle „tapétamintákat" különített el (BÉRCZI 1987, 9-60.). - Nem tagadva honfoglalás kori művészetünk mintakincsének geometriai sajátosságait és ilyen szempontú vizsgálatának helyénvalőságát, annak értelmezését mégsem ily módon vélem célravezetőnek. - A millecentenáriumi honfoglalás kori kiállítás katalógusának bírálata kapcsán nemrég Marosi Ernő annak a véleményének adott hangot, hogy honfoglalás kori művészetünkben nincsenek „ábrázolások", tehát értelmezhető képmások, csupán értelem nélküli ornamentika díszíti honfoglalóink művészi tárgyait (MAROSI 1997, 162-164. - Nem kívánom itt a bírálat néhány alapvető félreértését kiigazítani, sem pedig a szerző nézetének homlokegyenest ellentmondó, a steppei művészettel foglalkozó könyvtárnyi szakirodalmat elősorolni. Legyen elég annyi: a steppei művészet kollektív jellegű, a pusztai nomád társadalmak ősi gyökerű hitvilága alkotja gondolati hátterét, s az adott közösségnek szól. Ezzel magyarázható, hogy más jellegű művészetek számos elemét felhasználja ugyan, de csak azokat és olyan megfogalmazásban, amelyek beilleszthetők az említett gondolati háttérbe. Értelemnélküliségét tehát aligha tételezhetjük fel. ' GYÖREEY 1993a, 40. („Az álomban történt teherbeejtés képzete minden valószínűség szerint másodlagos fejlemény az eredeti totemisztikus képzethez viszonyítva. Ez olyan esetben jöhet létre, amikor az állatőstől (héja, uhu, sas) való származtatással párosul és a mondaalakítő képzelet a kettőt összehangolja. Anonymus e mondát minden bizonnyal már e másodlagos fejlődési fokán kapta. E mellett szól az a körülmény is, hogy mind az ősapa, mind az ősanya neve jelentésénél fogva mondai hitelűnek látszik.") 33 STERNBERG 1925, 717-740. E dolgozat német nyelvű kiadása: STERNBERG 1930, 125-133. 147