Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)
Előadások - Stemlerné Balog Ilona (Magyar Nemzeti Múzeum Legújabbkori Történeti Múzeuma, Budapest): A fénykép mint történeti emlék és forrás
rétnek, aztán a szélességet. Fényképeknél gyakori, hogy értelemszerűen nézve az alapvonal méretét adjuk meg először. Ez is eldöntés kérdése. A lényeg az, hogy a méretekből kiderüljön: álló vagy fekvő képről van szó és mindig jelöljük a képhez tartozó karton, keret, album, tárgy méretét is. 7. Egyéb közlendők - a gyűjtéssel, a képpel kapcsolatosan. (PL: dedikáció, kinek a tulajdona volt, stb.) 8. A kép azonosítási (leltári) negatív száma. 9. A képet őrző intézmény neve. A múzeum belső nyilvántartása számára fontos lehet a kép állapota, az hogy restaurált-e vagy sem, a gyűjtés egyéb adatai - vétel, ajándék, vételár stb. Amennyiben a felsoroltak mindegyikére vagy többségére tudom a pontos, illetve megközehtően pontos választ, akkor a fénykép meghatározottnak, feltártnak tekinthető. Hogy a felsorolt adatokból publikációban mit közlünk, az a kiadvány, kiállítás stb. jellegétől is függ. Történeti munkák esetében az első négy adatot mindenképpen közlendőnek tartom. A fényképnek, mint lehetséges forrásnak a felhasználhatóságát nagyban elősegítenék bizonyos mutatók, a levéltárihoz hasonló kutatási segédletek. Ezeknek a fényképre alkalmazható műfaja azt hiszem nincs még kitalálva, de az is lehet, hogy mielőtt megszületne, a számítógép feleslegessé teszi. Tény, hogy korunkban a vizuális információ jelentősége megnőtt és a fénykép, mint vizuális információhordozó egyszerre lehet forrása és eszköze is a történetírásnak. Forrása - amennyiben információit felhasználják, eszköze - amennyiben a képet közlik. A fényképi forrásanyag történeti feldolgozásának legelterjedtebb műfaja a képeskönyv. A képeskönyv anyagának kiválasztásával már absztrakciót végzünk, jellegét meghatározza, hogy milyen információt kapcsolunk a képekhez. Eredeti és sikeres megoldásnak tartom, hogy Jalsovszky Katalin és Tomsics Emőke: Magyarország városai a századfordulón című könyvükben a városképekhez egykorú ismeretterjesztő és publicisztikai szövegeket adtak. Könyvüknél egyértelműen a képi forrásanyag volt a kiindulási pont, a fénykép nem szöveg illusztrációjaként szerepel. A fényképanyag történeti feldolgozásának tekinthetők bizonyos fényképkiállítások is - a példát itt is saját házunk tájáról hozom. A Műcsarnokkal közösen rendezett, sorozatnak indult kiállításaink közül az első: „Nemzeti ünnepünk kalandos története", amely a március tizenötödikék koronként változó tartalmú megünneplését mutatta be 1992-ben. A fényképeken minden írott forrásnál nyilvánvalóbban volt nyomon követhető az, ahogy a mindenkori hatalom kísérletet tett a magyar nép választott nemzeti ünnepének elsikkasztására, államosítására, kisajátítására, majd lefokozására. Petőfi és Kossuth képmását együtt látni Rákosi Mátyás, Rajk László, Gerő Ernő és a munkásmozgalom számontartott mártírjainak arcképével az 1848-as centenáriumi év dekorációiban, önmagában is megrázóan groteszk élmény volt. A kiállítás katalógusához Gerő András írt tanulmányt, amelyben forrásai között hivatkozott az általa megismert, a kiállítás anyagán túli fényképanyagra is. Az ilyen 21
