Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)
Előadások - Kincses Károly (Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét): A fotó értéke – érték a fotóban
nyan tartott vételi és eladási árak következtében a képek és a gépek oda áramlanak, ahol többet fizetnek értük: külföldre. Nem tudjuk igazán felmérni, hány olyan fénykép, régi gép hagyta el ellenőrizetlenül az országot, amely a nemzeti kultúrkincs részét képezné. Elég csak arra a tavaszi müncheni aukcióra gondolni, ahol csakis és kizárólag magyar vagy magyar vonatkozású fotókat adtak el a pénzes közönségnek Bortnyik Sándor hagyatékaként. A neves avantgárd szerző mellett Székely Aladárok, Brassaik, Liszt és Kossuth-portrék is kalapács alá kerültek. De talán nem is baj, hogy a legjobb magyar képek egy-két külföldi műgyűjtő és közgyűjtemény birtokába kerültek, mert ha nem férünk is hozzájuk, de garantáltan megmaradnak, Európa vagy a világ fotókultúrájának részévé válnak. S most jön a feketeleves, mindaz, amiért viszonylag hosszabban beszéltem arról, hogy a fénykép mekkora - pénzben is kifejezhető - értéket képvisel. Ugyanis, ha elfogadjuk, hogy a fotó mind történeti, mind tartalmi, mind műtárgy vonatkozásában érték, akkor szembe kell néznünk azzal, hogy vajon a magyarországi közgyűjteményekben értékének megfelelő módon bánnak-e a jobbára itt megjelent kollégák (is) a fotográfiákkal? A továbbiakban arról szeretnék beszélni, hogy milyen feltételek együttes - és maradéktalan - megléte esetén lehet ki-ki nyugodt afelől, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ezek a hihetetlenül sérülékeny, a környezetre, a bánásmódra érzékeny fényképek ne pusztuljanak el úgy, hogy hátukon valamelyik közgyűjtemény pecsétjét és leltári számát viselik. A legelső feladat annak megállapítása, hogy a birtokunkba került fotó milyen értékkel bír. Ezt minden egyebet megelőzve kell elvégeznünk, hiszen tudjuk, hogy a fényképezés - másfél évszázados története során - milyen hihetetlen mértékben vált tömegessé. Magyarországon az 1840-es évek elején évente néhány ezer felvétel készült csak, addig ma havonta több millió fénykép hagyja el a minilaborokat, a színes kidolgozó printereket. Nem Magyarországon, de a nálunk jobb helyzetben lévő nyugati országokban sincs arra pénz, hogy válogatás nélkül minden fényképet műtárgyként kezeljenek. (Meg persze semmi értelme sincs!) Ezért a rendelkezésünkre álló gyűjteményt - az érték vonatkozásában - piramisként kell felfognunk, melynek csúcsán találhatók az egyetemes értékű fotográfiáink, azon kevesek, melyek nemcsak szakmai szempontok szerint, de az egyetemes fotókultúránk egésze szempontjából is értéket jelentenek. Ezekre kellene a legnagyobb (kiemelt) gondot fordítania minden gyűjteményvezetőnek. Azt a kevés pénzt, ami felett rendelkezik, ezek konzerválására, szakszerű tárolására kellene költenie. A piramis középső szintjén vannak a lokális, helyi értékkel bíró fotográfiák, az előzőhöz képest jóval tömegesebben. Ezek azok a fotók, melyeket néprajzi, szakmatörténeti, helytörténeti vagy bármely más speciális szempont előtérbe helyezésével, az illető szakgyűjtemény napi feladatai ellátása közben használ. Az ide tartozó képek elbírálásánál figyelembe kell venni, hogy ezek a képek csak egy szűkebb szakmai, kutatói réteg számára fontosak, s nem kezelhetőek az egyetemes értékű fotográfiák kárára. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezekkel a képekkel szemben ne kellene alkalmazni az alapvető műtárgyvédelmi szabályokat, de csak a fontossági sorrend betartásával, anyagi lehetőségeink figyelembe vételével. 12
