Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

hogy ez nem forgatta fel a szíveket és elméket, és csak annyi benyomást tett, mintha egy szekrényt az egyik szobából a másikba tologatunk. Talán mégsem történik itt minden a kétezer éves krisztusi erkölcsök értelmében és gyakorlatában. Ki csudálkozik azon, ha e kor fiatalsága nincs elragadtatva a zivataros múlttól, miután ennek köszönheti minden baját, szűkösségét, bizonytalanságát és — szerencsétlenségét. A lecke kemény volt — és kijózanító. Nagyon soká lesz, míg az emberiség a normális egyensúly birtokába jut, mely jogot, kapzsiságot, önfeláldozást meg tud különböztetni. Ha csak egy napilapot veszünk a kezünkbe, pillanat alatt láthatjuk, hogy gyökerében mennyire megváltozott a kor benső lényege: az összes materiális, szellemi és morális erők dinamótelepei. Az emberi találékonyság szokatlan erőfeszítéseket végez. Megjelenik a gép, óriási teljesítménye jogán. Itt már nemcsak romokat, elhasznált ideákat takarítanak el, hanem egy másik, új világ fundamentumait is építik. Azt senki sem tudja megjósolni, hogy ez a feltartóztathatatlanul, lavinaszerűen rohanó evolúció hol áll meg, valószínű azonban, hogy a művészeteknek nem túlságosan kedvez. Régen volt oly mostoha a kor a múzsákhoz, mint a mostani. Ha Leonardo ma él, nem monalisákat fest, hanem légcsavarokat szerkeszt mint aviatikus. Nem éljük újra sem Periklész, sem a Mediciek korát, hanem Fordét. Mi érdekel — egy új múzeum alapítása, vagy egy autórekord megjavítása — Einstein vagy Tunney — Bergson vagy Lindbergh? Alig lehet per tárgya. Az elsőség: pilóták, labdarúgók, sofőrök — és művészek, költők vagy tudósok között, ha „a nagy tömegeket és társadalmat átjáró alapérzés számít", nagyon kétséges? 3. „Mindent inkább, mint a mostani anarchiát", úgymond Glatz mester zárószavaiban, a művészetre célozva. El kell ismerni, hogy a progresszív festészet becsmérlésében szinte költői magaslatra emelkedik. Ha ennek a tökéletes félreértésnek és félremagyarázásnak csak a tizedrésze lenne is igaz, úgy az európai festőkultúra igen szánalmas alakjaival állnánk szemben, és Manet — Cézanne — Renoir — Van Gogh és baráti körük szemfényvesztők és a civilizáció sötét alakjai. De talán mégsem estünk az európai kultúrzónában oly messze, hogy felelősség nélkül is könnyelműen lehessen megbélyegezni egy élő művészetet; talán mégis kissé merész dolgok anarchiának minősíteni egy művészetet, mely állandóan a legnagyobb nyilvánosság kritikája alatt áll, tömeges kiállításai szinte a folytonosság jellegével bírnak, termékei minden európai és amerikai kulturált nép múzeumában helyet foglalnak, elsőrangú magángyűjtemények zömét képezik, a kontinens legmegbízhatóbb, legszolidabb műkereskedőinek kirakataiban és szalonjaiban függenek, értékben legalábbis olyan magasan vannak apprecialva, mint a jó konzervatív márkák: szóval műbarátokat, megbecsülést, eredményeket, sikereket mutatnak fel, mint olyan evolúció, melyben anarchia helyett fejlődőképességet lehet megállapítani. Amerikában, Hollandiában, Németországban (Dessau: Walter Gropius) ebben a felforgató építészetben már nem kísérleteznek, hanem gyártelepeket, középületeket, egész utcasorokat építenek. És költészetük? Ady, Babits nálunk — kell itt még védekezni? Nem, itt nem lehet szó anarchikus betörésről, mert ez a „táborocska" ma már 94