Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

Az olaszok oly sűrű falanxban nyomulnak előre, hogy velük érdemileg nagyon behatóan kellene foglalkozni. Ezúttal csak pár megjegyzést. Mancinitól — Prampoliniig, az akadémiától — a novecentistákig minden művésznek jutott bőségesen hely. A nagy kiállítási csarnok zsúfolásig meg van terhelve; az ilyen képrengetegben könnyen elveszíti az ember a friss szemlélettel járó tárgyilagosságot. Úgy gondolom, itt kellene keresnünk azokat a magasabb művészi szándékokat, melyeket a veneziai kiállítás megoldani és fejleszteni kíván. Egyes tekintélyek kollektív ötletes bemutatása erősen enyhíti azt a ziláltságot és fáradtságot, ami ily nagymértékű kiállításnál elkerülhetetlen. A novecentisták hidegen hagynak; a futuristák pedig képtelenek felháborítani; úgy látszik, tehetségtelen emberek kezébe került művészi ambíciójuk. Az egyéniségek — Segantinivel vezetik be a kiállítást —, mint Baroni, Glicenstein, Carrena, Dazzi, Selvatico stb. pompás elhelyezéshez jutottak, külön termekben. Mind más és más utakon járók. Az olaszok sokat dolgoznak. Üde, friss szellő árad a tenger acélos tömegéről. A plage-on, mint exotikus madarak, élénk színű ruhákban hölgyek sétálnak, gyermekek nyüzsögnek: úrlovasok, labdázok, az elmaradhatatlan cukrászok fehér ernyős kocsikkal; a horizonton narancsszínű vitorlák, halászbárkák — mindenütt szín, fény, mozgás, élet: a Lido berámázatlan, pompás képei. — Már ezeket szeretem; — a festmények, szobrok lassan elpihennek — az egész kiállítás csak pár név: Permeke, Bemard, Viani Lorenzo, Baroni... Tulajdonképp ennyi is elég. (Újság, 1926. jún. 9. 2. 1. ) RÉGI ÉS ÚJ RENESZÁNSZ Firenze, július Éjjel. Nesztelenül, mintha titkos küldetése volna, suhan tova az autó. A Signoria tér gyéren világított peremén a fehér márványok jelenésszerűen elénk libbennek. Dávid üstöke hirtelen taréjosan megnő —Hercules-Cacus lomha tömege szétterül — a Loggia dei Lanzi árnyékos plasztikái, mint alaktalan köd villódzanak — a Bargellón tompán, vontatottan kong a harang éjféli szava, melyet ötszáz évvel ezelőtt a firenzei mesterek hallottak. Az Uffizi tágas, fejedelmi termeiben süket csend, Lorenzo Medici vörös talárjában és barettjében unottan ül, bepréselve a gazdag aranyrámába—és dörmög: — Micsoda lótás-futás, tolongás van egész nap itt ebben a palotában — soha senkinek nem engedtem volna meg, hogy nagy gonddal, művészileg díszített bármelyik terembe betegye a lábát, hacsak meg nem hívom. Ez a töméntelen és 77