Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)
Ennek az írásnak nem lehet célja, hogy Vaszary művészi és (újság)írói munkássága közötti érintkezési pontok elemzésébe bocsátkozzék, de a festészetét valamennyire ismerő és becsülő olvasó bizonyára meglepetéssel fedezi majd fel, hogy a kettő között mennyire szoros kapcsolat áll fenn. Ez az önértelmezés nem a programokban, manifesztumokban gondolkodó és azokhoz igazodó művészé, hanem „az idők szavát", az eredendő modern művészet, egy — az ő szóhasználatával — „új reneszánsz" szellemiségét, a lázas modern élet egészét, a képzőművészet, a film, a formatervezés, az új tudomány és a szellemtudomány, mi több: a versenyszerű sport jelenségeit egyaránt megértő alkotóé, aki látványos pálfordulás nélkül otthonos bensőséggel valósítja meg művészetében az új világés művészetszemléletből a számára elfogadhatót. Ebben a megértésben nem állt egyedül, egy modern ízlésű társadalmi réteg 1930 körül beérő felismerését közvetítette, amint azt egyik írásában jogos önérzettel meg is jegyzi. A François Gachot-i minősítés a konzervatív hazai közízlést tekintette mércének, amely ellen Vaszary — tizes évekbeli megnyilatkozásainak folytatásaként — a húszas évek közepétől a magyar művészeti élet porondján, a legszélesebb nyilvánosság előtt írásaiban szüntelen harcot folytatott. Sajnálkozzunk azon — ahogyan egy-egy méltatója tette —, hogy nem maradt meg a naturalisztikus avagy impresszionisztikus, erőteljes parasztképek festőjének? Végül is ízig-vérig „urbánus művésszé", nagyvárosi (mondén) témák, tengerparti fürdőhelyek briliáns kezű festőjévé nőtte ki magát, aki már-már a szürrealizmussal, az általa felszabadított élménykörrel is kacérkodik, amit a főváros egyesek szemében dekadens színezetű létformája és a fantáziagerjesztő balatoni vízivilág közvetített számára. Magyar világpolgár volt, a szó legnemesebb értelmében, reneszánsz formátumú festőfejedelem, aki XX. századi ízléskultúráját, az ő szóhasználatában: a modernizmusét, a kortárs francia művészet kisugárzó jelenlétének köszönhette, akárcsak — amint azt több ízben hangsúlyozza — a modern szellemiségű magyar művészet meggyökerezése. Itthoni festőművész kortársai között nincs még egy, aki a húszas-harmincas évek fordulójának nyugateurópai (művészi) ízlését oly megértéssel, lelkes átéléssel közvetítette volna írásaiban ország-világ színe előtt, mint ő. E kettős foglalatú modernizmus csírái már korai írásaiban megmutatkoznak. A századelő művészi forrongásait kellő távlatból szemlélve értékelhetjük méltóképpen 1903-ban írt sorait, amelyekben a megingathatatlan művészi igényesség, a nemzeti öntudat és a szellemi nyitottság egységéről tesz tanúbizonyságot. Kétségkívül arisztokratikus szellem volt, aki festő létére paradox módon a művészi megnyilatkozások elvi, szemléleti, világnézeti indítékait kutatta. írásainak folytonosan visszatérő fogalmáról, a stílusról (képstiiusról) ekképpen elmélkedik: „A természetben rejlő nagy harmóniának érzése, mely minden finom lélekben megvan, titkos erővel tör külső megjelenésre a művészetekben. Ezen harmóniára való törekvés: a stílus. A stílus az egész embernek mindenhatósága, amellyel ők külön világot teremtenek maguknak. Itt látom a fajiságot és a nemzetiséget mint erősítő elemeket megjelenni. Ha a nagy faji kvalitások, nemes közérzések egy istenadta, nagy stílusérzékkel megáldott alkotó szellemben egyesülnek: hát akkor 6
