Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

nyéket. Hiányzott a természetlátásból az a tudatosság, mely az egységesség felé egyengeti az utat; a szervesség hangsúlyozása, mely első lépés a stílus felé. Ez a művészi meggyőződés ma kialakulóban van, és mint a kiállítások jobb része mutatja, lényeges eredményekre hivatkozhatik. A naturalizmus oly elasztikus fogalom, mellyel mindenki önkényesen bizonyítani kész — ám amelyet kevesen vizsgáltak meg közelebbről. A nagy történelmi stílusoknál is fellelhetők nyomai, — de mindig csak a segítőeszköz szerepét töltötte be — végcél azonban sohasem volt; kutató módszer volt, melynek segélyével a természet titkaihoz jobban hozzá tudtak férkőzni. Csalódik mindenki, aki azt hiszi, hogy a természet valódi objektív formáit látja; minden természeti jelenség, melyet észreveszünk, az idegközpontban átváltozik a vérmérséklet, fantázia ereje szerint. A leközölt művészi forma tehát a természettől óriási oltolódást, eltorzulást, átváltozást mutat. Hogy művészi forma képzéséhez a természet csak a nyersanyagot szolgáltatja, megdönthetetlenül bizonyítják az ősember, asszír, görög, gót stb. stílusformák, melyek szintén az emberrel, állatokkal foglalkoznak, mint mi, és mégis mindenik óriási különbséggel alakította ezeket át. A kompozíció, mely a formákat elrendezi, éppen önkényesen bánik a természettel: a tömegtranszformációk, színelváltozások, hangsúlyozások a kép követelményei és nem a természetéi. A naturalisták megrögzött, kényelmes nézete tehát, hogy a festő legfontosabb feladata a természet mennél hűebb fényképszerű utánzása, a legnagyobb tévedés. Nézheti valaki a természetet alázattal, megértéssel vagy fölényesen, az igazi naturalizmus célja azonban csak egy lehet, ismételjük: a természet segélyével képet alkotni, de nem a természetet szolgailag másolni. A festőnél elidegeníthetetlenül fellép az optikai megfigyeléssel parallel egy lelki izgalom, meghatottság, mely belső élménnyé szélesedik; az optikai megfigyelés tehát csak kiindulópontja a művészi látásnak. A benyomásnak átalakítása festménnyé vagy szoborrá a művész benső véleménye által történhetik. A kép tehát végeredményben: a festő elképzelése, víziója, de ábrázolás is. Ezen pontnál, ti. hogy a képhez a festő elképzelése vagy a természet áll-e közelebb, vagy csak egy belső elképzelés realizálásáról van-e szó — lépnek előtérbe azok a művészi programok, kitalálások és spekulációk, melyeknek legtöbbször nincs több mondanivalójuk, mint a címük. Felesleges volna most kitérni taglalásukra, miután álláspontunkat leszögeztük. Ezek után nézzük a természetlátás gyakorlati alkalmazását, illetve megoldását. Miután utaltunk pár szóban a festő, a természet és kép viszonyára, meg kell állapítani a módszert, mellyel a természethez hozzáférkőzhetünk, hogy a kép kifejezhető legyen: 1. a természetet meg kell érteni; 2. a kifejező anyagot hatalmunkba kell keríteni —ez a művészi interpretálásnak legfontosabb gyakorlati feladata. 56