Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

A festő személyes meghatottságát közli, mely lehet tisztán benső, lírai eredetű — vagy a természet váltja ki. A megoldás a problémák egész komplexumát veti fel: 1. a formakérdés, mely kiindulási pont a tudatos, egységes látáshoz; 2. a térmeghatározás, vagyis a valóságos tér és elképzelt tér; 3. a kompozíció, a testek, tömegek egymáshoz való viszonyának megállapítása a térben (egyensúly, ritmus); 4. szín- és fényhatás (színkompozíció, a tónus és tónusérték) és végül 5. a képszerűség, mely tulajdonképp az előbbi problémák összegzése. Mindezen problémák megfejtéséhez a természetlátás gyakorlati módszerével juthatunk el. Mielőtt a természetlátáshoz hozzászólnánk, szemügyre kell venni azt a művészi ízlést, melyről ma, noha nincs kialakulva, szó lehet. Meg lehet általában állapítani, hogy ma is — mint egyáltalán mindig — van egy ortodox, akadémikus és egy haladó, fejlődő ízlés. A művészi ortodoxia ellenségesen néz minden mozgást; nyugalmas, megszokott régi formákon kérődző; dühbe jön, ha újat mutatnak neki és gondolkodni kényszerül; de el van ragadtatva az ismétlésektől és banalitásoktól. Mindenre esküszik, ami elmúlt, csak a jelent és saját ízlését kerüli állhatatosan. ízlése valahogy a burkolt neoklasszicizmusban elégülne ki; elkalandozik azonban a kőnyomatig és a vásári kirakatig is. Ez a minden ódont visszasóvárgó nosztalgia mint alkotó nem érvényesül sehol — tehát átlagos, közönséges ízlés. Hála isten, ma már egy kávéházi függőlámpást, egy evőkanalat, egy kapitelt, egy balüsztert sem látunk akadémikus ízlésben megkomponálva. A XX. század embere ugyanis nem azonos a hedonista göröggel, az eszményi góttal és az egyszerre pogány és keresztény reneszánsszal. A nagy történelmi stílusok inventáriumai, melyekből az ortodoxok egy változhatatlan művészi elixírt akarnak kivonatolni, csak mint összehasonlító korrektívumok, de nem mint élő, fluktuáló erők szerepelhetnek, érvényesülhetnek. Az a nagyszerű tekintélyi módszer, melyre mint tradícióra oly könnyedén és biztonsággal szoktak hivatkozni — nem létezik az alkotó életben, csak a múzeumokban van elraktározva. Haladottabb ízléskultusz volna ma a naturalizmus. A naturalizmus mint a művészi kultúra fejlődésének mutatója a romantikusok óta — nagy változatokon ment át. A Courbet-féle naturalizmus, mely „vakon hitt, kritika nélkül, mindabban, amit látott" — a múlt században erősen átalakította a festészetet. A természettudományos látás a festészet egyes jelentős elemeit kezdi elhanyagolni, másokat túlzóan hangsúlyoz, amint a formaelhanyagolásról, az atmoszféra, a fény megoldásáról van szó. Ezen egyoldalú elfogultság után Manet, Renoir, Van Gogh, Cézanne művészi periódusokat jelentenek. Nagy csalódások és gazdag tapasztalatok után, közelről szemlélve céltalanul, de a mai perspektívából megítélve, fejlődésszerűen jutott el a felületes naturalizmus egy gazdagabb, tudatos, egyénileg véleményezett naturalizmushoz. Napjaink, korunk művészete nem is lehet más, amennyiben differenciálok, analitikusok, egyéniségre törekvők vagyunk. Altamira és Dordogne barlanglakóitól kezdve a párizsi Beaux-Arts-ig mindenki kétségtelenül őszintén az igazi művészi formát kereste, és minden művészetben, mely emberemlékezet óta virágzott, a naturalizmus nyomai fellelhetők. De sem az alaki hűségre törekvés, sem a felületek, a fénynek szemtévesztő optikai csalódásai nem hoztak a közelmúltban állandósító eredmé55