Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

elbúcsúzott múltjától — és a magyar művészet legvirágzóbb, példátlan szép ívelésű reneszánsza a magasból hirtelen lehanyatló drámai lendületű vonalba látszott végződni. Abbamaradt egy csapásra az a lázas kultúrmunka, mely jellemzője a háborút megelőző évtizedeknek. Nem vigasztaló, talán még lesújtóbb, hogy a letargikus fáradtság ma az egész világ kóros állapota lett. Sokan gondolták, és én ma is hiszem, hogy a nagy mérkőzések, a háború kiszámíthatatlan változatai tárgyi és érzelmi gazdagodást jelentenek a művészetre. Az események mindenkit magával sodortak, a nemzeteknek népvándorlásszerű özönlése a frontokra, az emberfeletti küzdelmek, a nagyszerű hőstettek, a leírhatatlan szenvedések — szóval a háború etikai nagysága oly lelki telítettséget és meghatottságot éreztet, hogy várhattuk mintegy a végszóra megjelenni a háború Homerjét és Dantéját. Ám akik járták a háború tüzes szekerén a Golgoták kifogyhatatlan stációit — még eddig nem adtak a rémület és a nagyság eposzaiból, a romba dőlés irgalmatlan végzetességéből. A Beszkidek kemény kontúrjai, a Viszlok füzesei, a Dunajec romantikus tájai, Galícia hullámzó síksága, Doberdo rémületei — előkulisszák piros embervérrel telerajzolt vitézi ábrákkal, Dante poklának szceneriái, fül- és szemtanúi. Mindebből mindeddig a fájdalom panaszos, távolba vesző líráján kívül egyebet alig hallottunk. Nem hihetném azonban, hogy míg a szemek tágra nyíltak — a lelkek bezáródtak volna. Akik eljutottak a lövészárokig — a háború egyedüli architektúrájáig —, hogy festői látomásoknak nyissák meg érzékeiket, azoknak nehéz elképzelni pszichikai állapotát. Nem szabad ugyanis elfeledni, hogy a legborzalmasabb drámában nincs szemlélő, csak résztvevő, tehát minden a festői emlékezőtehetségre hárul. Ám a telített fantázia jobban is végzi dolgát, mint az objektivitás. Az átfogó erejű megjelenések gyors egymásutánjában a „mise-enscène" feltétlenül az emlékezőtehetségben rendezendő. A háborús notiszok pedig csak a szituációk valószínűségét, a tárgyilagosság szűk látókörét támogatják — fontosságuk azonban elenyészően csekély. A tájképes megfigyelések, tereprajzok, csataterek, tömegjelenségek, mozgókórhazak, felégetett városok és falvak — szóval a háború nagy fiziognomikus vonásai csak akkor éreztetik a háború perzselő forróságát, a hősi pátoszt és a grandiózus monumentalitást, mely egyedül felelős a meghatottságért: — ha mindez a személyes átélésen kívül a képzelőerő tisztító tüzén is keresztülment, hogy lesújtson vagy magával ragadjon. Nem lehet itt a reneszánsz mestereire való visszaemlékezést kikerülni, akiknek élete, művészete összeolvadt hazájuk sorsával, tehát nem egyszer a harcizajjal. E nagyszerű korszák nemcsak a folytonos háborúskodás tüzében áll, nemcsak az üldözések, zaklatások, gyilkosságok szakadatlan láncolata — de egyszersmind a szellemek megújhodása. Gondoljunk a reneszánsz magaslatain Leonardóra, Michelangelóra, Benvenuto Cellinire, kinek életében a harcizaj bölcsődal, mely soha el nem ül. Állandó hadilábon állnak a korral, a sorssal és önmagukkal. Életük csupa lázas érverés, mely ezer veszélyt rejt magában. Az oligarchák, az apró zsarnokok — vért szagláló tigrisek, kiknek szeszélye és közelsége mindent, csak a biztonság érzetét nem kelti fel. 49