Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

plasztikusságába vetett hit jellemzője lett azoknak a — hála isten — rövid periódusoknak, melyekben még nincs szava a fantáziának, vagy fáradtság, kimerültség lepte meg. A naturalizmus ugyanis, mely sohasem tudta leküzdeni természet-magyarázó hajlandóságait, nem volt képes szóhoz jutni azokban a nagyszerű művészi szférákban, amelyeket stílusoknak nevezünk. Az impresszionizmus volt az első, mely részben a tudomány segítségül hívása mellett, először figyelmeztetett eljárásával ama festői lehetőségekre, melyek az eddigi tradíciókon kívül esnek. Az illúzió-keresésben, a fények- és színeknek döntő szerepet biztosítván, nem segített ugyan közvetve a mai képszerűséghez, de a hagyományok kínai falát áttörte, melyek nyomása alatt a művészet régi reminiszcenciákból tengődött, s a régi tekintélyekre való unos-untalan hivatkozással minden tehetséget a múlt szolgálatába utalt. Meghallgathatjuk talán itt Boucher-t is, hogy milyen véleménnyel volt a tekintélyek romboló hatásáról. Tanítványának, Fragonard-nak ezt írja: „Kedves Fragóm, látni fogod Olaszországban Raffael, Michelangelo és utánzóinak műveit — és én mint barátod bizalmasan mondom neked: ha te ezeket komolyan veszed, elveszett ember vagy." Miután tehát az első bátor lépés megtörtént a művészetek új reneszánsza felé, el kellett jutni a művészet és természet viszonyának új megállapításához, az új szépségek meghatározásához, vagyis: a lényegesből való szervi kiinduláshoz, a térfogat és térillúzió plasztikus elemzéséhez, az anyag hatalma alól való felszabadulásához, a tér és idő festői viszonylatainak kifejezéséhez. Cézanne líráját szerencsések voltunk élvezni. Majd nyomában tért hódít — félreértés következtében — a régmúltnak az a sajátságos kultúrnosztalgiája, mely a modern művészi világszemlélet közepette elfogta, időről időre vehemensen támadta meg mindazokat, kik a régi szumír, hindu stb. művészi ábrándok után való sóvárgásban is örömüket lelték, hasonlóan a vándor ellágyulásához, aki hosszú, fáradságos kereső útjában rég elhagyott ősi udvarházára gondol. Ez a festői álom dekoratívvá óhajtotta tenni a művészetet. Természetesen ez ma nem sikerülhetett, nem sikerülhetett a művészetek demokratizálódása, humanizálódása mellett, midőn a tömeglakók és kispolgári egzisztenciák is részeseivé lettek a művészeteknek. A kisméretű olajfestményt nem helyettesítheti a freskó. Haszna e törekvésnek mindenesetre maradt. Éspedig a kompozíció megerősítésében, kiegyensúlyozásában és abban a ritmusban, mely az alak mozgási törvényeit realizálja. Miután átvezetett bennünket a múlt ama nagy érzésein és gondolatain, melyek hatalmas művészeteket inspiráltak: hitet meríthetünk belőlük saját művészi világnézetünk megfogalmazásához. II. Mint minden művészi reneszánszban, úgy is most a forma és gondolat relációjának új megállapítása a képszerűség legfontosabb kérdése. Az anyag a forma kötött bilincse; miután úgy a festészetről, mint a szobrászatról a forma útján vehetünk tudomást: abban a pillanatban, amint megszületik a művészi gondolat — élethalálharcra kél az anyaggal. 44