Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

éveiben ezt érzi létében veszélyeztetettnek. „Talán csak nem fejezte be Magyarország művészi életének fejlődését!?" — kiáltva kérdezi, szorongva és hitetlenkedve. „Másfél évtized alatt — folytatja — művészi kultúránkban óriási változás állott be: a termékenyítő fejlődés szerepét a progresszív művészet vette át. Annak idején Szinyei, Csontváry, Rónai mellett súlyosabb következmények nélkül el lehetett sétálni — de egy egész világnézet mellett?" (A Velencei Biennale, 1934.) Az így értelmezett magyar művészet sorsáért való aggódás, hovatovább a művészet teljes devalválódása („ezekben a rendkívüli és nyomasztó időkben a szépség, művészet éppoly integráns szellemi tulajdonságunk, mint akár az igazság vagy szabadság szeretete") fordítja végső soron szembe — nem egyszer élcelődő, ironikus vagy gúnyos hangot is megütve — az új művészetpolitika fondorlataival, mindenfajta akadémizmussal, az akadémikus köztéri szobrászattal, az elharapózó alpári műkereskedelemmel, az általa elszabadult művészi kompromisszumok sorozatával, a függetlenségüket féltve őrző művészeket lealázó sorba taszító nyomorúságos állapotokkal. ,Jfem, nem akarunk vak és süket Magyarországot" — írja A magyar művészek önvédelmi harca című, rövid lélegzetű cikkében néhány hónappal halála előtt. Nem kerüli el figyelmét — hogyan kerülhette volna is el? — az ezekben az években dívó „monumentális festészet" s nyomában a „római iskola" sem, az általa értelemszerűen „neoklasszikusnak" nevezett újsütetű irányzat, amely egy ideje már ,ßzinte agyonprotegált hivatalos művészet jellegét kezdi felvenni". Az ő progresszív szemléletének nincs mit kezdenie vele: „pszeudoklasszicizmus" az a javából (az eredeti „klasszicizmushoz csak annyi köze van, mint a konflislónak a Pegazushoz"), ,/iem egészen a művészi szabadság szülte, de mindenesetre az fog vele végeznr, ,/nodern művészi pótlék", amelynek „semmi köze a mi korunkhoz és világszemléletünkhöz". Vaszary, szembehelyezkedve mind a (művészet)politikai szempontok vezérelte szemlélettel, mind a művészetet —jelen esetben a modern magyar művészetet — formális stíluskérdéssé szürkítő felfogással, újfent a maga, festészetével, művészpedagógiai, művészetszervezői és — tollforgató tevékenységével igazolt álláspontját hangoztatja, amelynek a megszövegezés időpontja csak nyomatékot ad: „Több mint félszázados erős és termékenyítő szellemi érintkezés jelzi, hogy Magyarország legvirágzóbb művészi korszaka: francia hatás alatt alakult ki. Most már történelmi tény, hogy a gall szellem ragyogása, impulzív ereje és páratlan művészi tevékenysége váltotta ki és tette versenyképessé Európában színgazdag modern művészi tulajdonságainkat, az impresszionizmustól napjainkig. " (Művészet és — művészet, 1938.) Helyzetfelméréseit, baljós kritikáit, egy-egy segélykiáltással felérő panaszait esetenként emberi bölcsessége, megértéssel álcázott tárgyilagossága tartja pórázon, egyszer-egyszer ifjúsága feledhetetlen emlékeivel vigasztalja magát, mint a '37-es párizsi világkiállításról és az ezzel egyidőben a Petit Palais-ban rendezett Ecole de Paris kiállításról írt beszámolójában, csendes rezignáció val tudomásul véve, hogy véglegesen lezárult egy korszak, s vele — ki tudja? — talán tulajdon munkássága is: "A Petit Palais-ban esteledik: „Messieurs, on ferme!" Es a legtehetségesebb, legbátrabb és leggazdagabb művészi korszak lezáródik." Mezei Ottó 15