Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

illetékes fórumhoz is, melyben körülbelül minden meg van mondva, ami segíthet, — csak éppen cselekedni kell. Ifjúsági problémák, kataszter, kontármunka, márkázás, munkanélküli-segély, ebédjegyek stb. jórészt anyagi életkérdések. Maholnap a festők falansztermunkát kénytelenek végezni a legalacsonyabb életnívóért. A nehéz napokban, sajnos, a kormány még annyit sem törődött a művészek szociális helyzetével, mint a pincérek és milimárik sorsával. A dolog most már úgy áll, hogy az anyagiak miatt hovatovább a magyar művészet szellemi válságáról lehet szó, mert az anyagi és szellemi krízis, természetszerűleg egyszerre áll be. Jól jegyezzük meg azonban: ha a művészetből már csak megélni kell, ha már csak arról van szó, hogy mit lehet a piacon eladni, de már nem tudunk érte áldozatot hozni, akkor biztosan elérkeztünk a szellemi hanyatlás lejtőjére. A művész lassan üzletessé válik — és megkezdődik a giccselés végzetes szerepe: az iparilag űzött művészet. A prostituált művészet. Ez már, kétségtelen, művészetikai kérdés, mely e pillanatban még látens, lappangó, de mindennél nagyobb veszélyt rejt magában, és nem lehet eléggé dramatizálni. Nem volna szabad itt sem késlekedni, sem hibás lépést elkövetni. Sajnos, művészetpolitikánknak még csak egyes fix pontjait ismerjük, de nem átfogó kontúrjait. * Nem az én dolgom, hogy a miniszternek tanácsot adjak, — de az már igen, hogy elmondjam mindazt, amit láttam, mert impresszióim sokban különböznek a jó szándékú műbarátok és érdeklődők benyomásaitól. Nem akarok abba a kényelmes hibába esni, hogy művészetünk összes bajait egyes-egyedül az ellenséges gazdasági viszonyokban keressem. Nem. Többek között van egy sürgős, megoldatlan problémánk, mely az anyagiakkal alig függ össze, de az egészséges szellemi prosperitás érdekében a legfontosabb, és tisztán a miniszter elhatározásától függ: hogy minden művészi ízlés és stílus megkaphassa a fejlődés lehetőségét. A modern művészi nevelésre gondolok. Sohasem kívánnék a művészet szociális megsegítése mellett egyebet a minisztertől, mint hogy biztosítsa azt a szabadságot, mely leginkább a nevelésnél fontos. Egyébként a szellemiekben nem kívánunk gyámkodást. A magyar művészet már régen nagykorú, a maga lábán jár, és nagyon jól tudja, mire van szüksége, — sőt azt is tudja legnagyobb pontossággal, hogy ki mennyit nyom a latban közöttünk. A kultuszminiszter székfoglalója alkalmával egy ragyogó szellemi tűzijátéknak voltunk tanúi, ahol a felemelő gondolatok sziporkázva bevilágították a művészet egész területét. Azóta másfél év múlott el — a röppentyűkkel együtt. Kissé zavarban vagyunk. A kultuszminiszter, hála isten, nem előkelő idegen a kultúra világos termeiben, és nem a politika fülledt levegőjéből került hozzánk; meg vagyok győződve, 157