Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

nem egyedül az imagináció a megteremtője. A nálam megfordult ifjúság érdeklődése kilencven százalékig az optikai világ felé fordult. Azonban hiába volt minden felvilágosítás szóval és a sajtóban, az atmoszféra feszültsége nőttön nőtt, és időnként exploziókban tört ki, mint a legutóbbi főiskolai per a bíróság előtt sajnosán mutatta. E pillanatban a helyzet az, hogy a főiskola akciórádiusza megszűkült és részben izolálva van, mert ott a XX. szazad művészetének kultusza, ami körülbelül az emberiség 30 éves művészi törekvéseit jelenti, hiányzik. Ebben a tekintetben bármely magán festőiskola előnyösebb helyzetben van. De nehogy valaki azt higgye, hogy ha a főiskola falain belül nem talál honorálást a XX. század élő művészi szelleme, akkor már Magyarországból is száműzve van. Nem, ennyire nem vagyunk. A főiskola jelentősége abban áll, hogy nagyobb szellemi skálával rendelkezik, és anyagi eszközeivel bármely fejlődő tehetségnek lendületet adhat, és előbb kifejleszti. Az egyebütt foglalkozó modern festők az egész világot átfonó, láthatatlan szellemi szálak útján érintkeznek, és hiszem, hogy Magyarország, amint a modern kiállítások bizonyítják, annyira fejlett művészi életet él, hogy aggodalomra semmi ok sincs. Mi ma is változatlan szeretettel gondolunk a főiskola ifjúságára és a szellemi közösség kapcsaival, úgy érezzük, egyek vagyunk. Itt állunk tehát viharverten, de nyílt homlokkal, mint mindig, a magyar kultúra sáncain, mert hittünk, hiszünk és hinni fogunk küldetésünkben. (Pesti Napló, 1932. szept. 28. 3.1.) AZ AJTÓK KITÁRVA... Az arcvonal még felsorakozva áll, de sem terjedelmét, sem erejét, sem a terepet nem ismerjük már pontosan. Közelharcok nincsenek, sem presztízskérdések, sem művészbotrányok, szinte hallszik a visszafojtott lélegzet — milyen különös ebben a nagy feszültségben. Mintha a művészet elvesztette volna dialektikáját, pátoszát, személyes varázsát; mintha nem tudná bebizonyítani, hogy élni akar, neki élni kell. Aligha van még egy nemzet Európában, melynek művészete magárahagyatottságában oly dermesztő bizonytalanságban ájuldozna jövő sorsáért, mint a magyar. Micsoda lerongyolt létminimum; a szivárványos égi tűz ma egy mécses imbolygó, pislogó lángja az országszerte terjedő penetráns szegényszagban. Lyukas csizma, foltos ködmön — minek is hát a bokrétás kalap. * 147