Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

a színművészet mellett felszívta elsősorban a képzőművészetet, és hihetetlen teljesítőképességre kényszerítette. Ha az ember végignéz egy szimultán film lepergéset, kissé gondolkodóba esik. A mozgókép ugyanis tökéletesen megoldotta a különféle térben elhelyezett, folytonosságban történő képsorozatok szimultán, egyidejű lehetőségét a mozgás folytán, mely a vetítésben a kompozíciót helyettesíti. Az ilyen produkció láttára mintha a szemlélet és megfigyelés realizálódna a képek gyors, szűrreális egymásfelettiségében és egymásutániságában. A tétel adva van a festészet számára. A mikroszkóp és teleszkóp formai rendkívüliségével, szenzációjával új világokra eszmélünk. A vertikális rálátás a repülőgépről a tér teljesen új felfedezése; az eddigi földhözragadt horizontális bepillantás mellett már nem egyedül a patak partját és ligeteit élvezzük, nemcsak házak, udvarok, utcák szűkített dimenzióival próbálkozunk, hanem a magasból komikus és tektonikus tereket élvezünk, melyek erősen közelednek a mértani és geometriai ábrákhoz. • Hol van ma Ruskin géputálata! (Vaszary János képei az Ernst Múzeum kiállításán, 1930. febr.) MŰVÉSZET ÉS VÁLSÁG I. Egy évtized múlott el azóta, hogy egy borzalmas robbanás tüzes csóváiban szemléltük az apokaliptikus jelenést, amint a szinte örök időkre szánt világrend sarkaiból kifordult és darabokra hullott. Szétkúszált emlékképeink nem képesek ismét egymásba illeszkedni, melyek csak nemrégen még nyugodt életet, társadalmi rendet és kultúrát jelentettek. Ebben a hihetetlenül lassan kibontakozó káoszban — naivul — megszakított életünket próbáltuk felkutatni. Akik a szellemi életben már a háború előtt is egy célkitűzésben találkoztak, tétován akadtak egymásra—és mindjárt tapasztalhatták az akadályok sorozatát, melyek állandó kísérőül szegődtek. Emellett a megriadt társadalom — éppen nem csudálható — a teljes felfordulásban mindenütt gyanakodott, ahol a régi megszokásokat nem látta ismét, vagy éppen bomlást szimatolt. Ez a gyanakvás majdnem szokássá vált a művészet feszültséggel telített atmoszférájában. Nem szükség talán megjegyeznem, hogy itt leginkább a modern magyar művészetről lesz szó, mely mindent megtett, hogy a szellemi kapcsolatot önmagával és fejlődésében jövőjét megtalálja. 134