Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

A modern embernek ebben az új gyorsított fizikai és szellemi tempóban, mely őt szenzuális és intellektuális képzetei és érzései szerint óhajtja kielégíteni — nincs többé türelme és ideje ahhoz, hogy szinte lupe segélyével átvizsgálja a képfelületet, hogy részleteibe mélyedve és kutatva, apránkint szedje össze az elrejtett hatásokat és szépségeket. A modern ember megkívánja a rögtönös, jól kiegyensúlyozott, tömören megfogalmazott hatások azonnali közbelépését, felfokozott erejét, organikus szintézisét formában, elképzelésben, alakításban. Mindegy: legyen az dekoratív alakítás, expresszió vagy absztrakció. Ez az oka, hogy a modern képnek általában mindig van dekoratív hatása, és hogy fényben és színben felfokozott. Tehát a szenzuális optikai világ és az intellektuális elképzelés többé nem részlethalmozásával, fotografikus részletgyűjteményével hat a képfelületen, hanem: valakinek minderről szóló, önálló, mint egyénnek kihangsúlyozott, különálló véleménye, szintézise. Mindennél fontosabb az élő ember, az egyén, aki a kép mögött áll. A modern képek majdnem mindig szimbólumok: mögöttük érzés, gondolat, élmény vagy éppen egy egész különfelfogású ember áll. Innen van a tárgyilagosság látszólagos vagy igazi korlátozottsága még az optikai, térbeli konkrétumoknál is; innen van a laikus bizonytalan érzése, midőn kénytelen itt nélkülözni a számára egyedüli használható mértéket: a természethez való hasonlóság fokozatát vagy attól való távolodását. Nem csudálható, hogy ha naturalizmusról van is szó, akkor a fénykép felé húzódik. A modern kép értelmezése legtöbb esetben megkönnyebbül, ha inkább a festő félre nem ismerhető, kimondott szándékát keressük. Ha felfokozott izgalom, egyéni szándék és ennek szerencsés kifejezése fel nem lelhető: akkor úgy sincs művészet, csak mesterkedés, üzlet — unalom. Az érzelem gazdagsága, a víziók és ezeknek metafizikai élete, a fizikai álmok versenyre kelnek a valósággal, mely különben is életrevalóságát a művészetben nem a természet analógiájából kapja, hanem tisztán a festő elképzeléséből. Meg fog változni a műélvezet, a képszemlélet. A kép szép, — ez meghatározás? Szó sincs róla. Michelangelo szép? Michelangelo: felizgató, meglepő, megdöbbentő és talán éppen túlzó, nem szép arányaiban, töredékességében van démoni ereje. Leonardo szép? Több. Titokzatos, elfátyolozott, csupa ki nem elégített kérdés. És Greco? Nem, ő metafizikus, teológus és semmi köze a görög szép arányokhoz. Van Gogh pedig csupa fájdalmas nyugtalanító vibrálás, felborult benső egyensúly. Le Corbusier, Gropius, Stravinsky, Picasso, Meyerhold nem vezérek, hanem igen tipikus és markáns mai művészek, akik mellett és akikkel együtt száz és ezer festő, szobrász, építész és producer ugyanazt akarja, amit ők: a mai és 132