Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)

Wehner Tibor: Tatabánya és művészete. Negyvenöt év tendenciái

várossal. A helyzet: az alkotófeltételek, a körülmények, a támogatási rendszerek, az intézményi adottságok gyökeresen megváltoztak. Tatabányán is léüres térbe került a művészet, látszatfunkcióit már régen elvesztette, az új érvényesülési lehetőségeit még nem találta meg. Miként a város, a művészet is a helyét keresi, és nincs túlságosan sok remény. Művészetellenes közegben, a művészetet perifériára szorító társadalmi-politikai viszonyok között - a léghajóból minden feleslegeset kidobtak, így a művészetet is kihajították már - nincs sok esélye a fesoknek, grafikusoknak, szobrászoknak, iparművészeknek. A régi dicsőség szertefoszlott. Maradna mentőangyalként a műkereskedelem, felléphetnének a galériák, amelyeknek rendszere, vásárlóközönsége még nem alakult ki Magyarországon, s nincs kereslet, vásárlóerő sem. Tatabánya nem az a városa az országnak, ahol külföldi turisták, érdeklődők keresnék a kortárs művészet majdan örökérvényűnek bizonyuló darabjait, ahol a magyar gyűjtők sorbaállnának a bányászábrázolásokért, vagy akár színvonalas tájképekért, hogy az avantgárdé törekvések alkotóinak esélyeiről ne is beszéljünk. A város köztéri, monumentális művészete is - átszőve erőteljesen az országos tendenciák negyvenöt esztendős hatásaival, dokumentálva egyben az itt dolgozó alkotók munkásságát - hűen érzékelteti az erőtlenséget, a visszafogottságot, amit más ágazatokban is tapasztalhatunk. A sok-sok ülő nő, fantáziátlan mellszobor tökéletes összhangba hozható az építészeti semmitmondással és sematizmussal, a sivár, embertelen, az alapvető szükségleteket, életfeltételeket is alig-alig szolgáló-megteremtő tér egyhangú, szűkös, elidegenítő hatású atmoszférájával. Ebben a kegyetlen térben, - ahol emberek tízezrei kényszerülnek megélni mindennapjaikat - az elmúlt évtizedekben otthonra lelt - a sok-sok pannó, mozaik, térberendezés, kopjafa, fafaragás, emlékmű, díszítőszobor mellett - egy kimagasló jelentőségű köztéri alkotás: Melocco Miklós Ady-szobra. E remekmívű kompozíció, fennállásának tizenhat éve alatt tragikus kimenetelű konfliktusokba bonyolódott Tatabánya műélvező közönségével. Megpróbálták új környezetben elhelyezni, de ez a kísérlet sem vezetett eredményre: a vesztes a szobor maradt. Ma Melocco Miklós a magyar monumentális szobrászatban fordulópontot jelölő, kulcsfontosságú Ady-szobra vandál módon szétzúzott állapotban, száműzetésben egy múzeumi raktárban pihen. Jelképes jelentőségű, értelmű lehet ez a szomorú mozzanat: ha Tatabánya nem képes remekművet szülni, akkor nem fogadja be a kívülről érkezőt sem. Jegyzetek: 1. Szirmai Viktória: "Csinált" városok. Bp., Magvető 1988.8.1. 2. Englerth Miklós: A Tatabányai Képzőművészeti Szabadiskola 1947-1949 = Új Forrás, 1987 5.SZ.70.1. 3. Komárom megye a kulturális felemelkedés útján. Tatabánya, Komárommegyei Tanács Népművelési Osztály, 1953.31.1. 4. Artner Tivadar: Bontakozó művészet Tatabányán = Élet és Irodalom 1958.25.sz. 11.1. 5. Győry Csaba: Miniszter Úr! - Osztályvezető Elvtárs! = Új Forrás 1970.1 .sz. 102.1. 180