Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Monostori Imre: Tatabánya és az irodalom
valamennyi Tatabányán élő tollforgatónak helyet adott, ki-ki a tehetsége szerint mutatkozhatott be, vagy éppen vált rendszeres munkatárssá. Úgyszintén repertórium tárja fel a megyei tanács (majd önkormányzat) 1969ben induló, 10 éven keresztül évente háromszor, 1979-től évente hatszor, majd 1990-től már évente tízszer megjelenő, immáron a 25. évét kezdő Új Forrás évfolyamainak teljes tartalmát is. Az Új Forrás csaknem negyedszázadnyi folyamatos léte ma már irodalomtörténeti tény; s elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy ebben a megyében és városban e folyóiratnak sikerült először átütnie azt a politikai-ideológiai abroncsot, amely több évtizeden át minden egyes irodalmi vállalkozást, műhelyt és alkotót körülvett, hogy ne mondjam: szorongatott. Ez a folyóirat ugyanis nem a hivatalos kívánalmakra figyelt - végig a 70-es és a 80-as években -, hanem az értékes, az új, a lehetőleg fiatal pályazkezdő tehetségekre. Ezenkívül kitágította a szemhatárt is: a szorosan vett (és a gyakran provinciálisba mosódó, a dilettánsságba fúló) helyi-megyei tollforgatókkal szemben az ugyanitt élő tehetségek írásaiból, valamint az országos "mezőny" és a szomszédos országok irodalma kínálata szerint próbált válogatni. A később "ellenzékinek" (időnként "ellenségnek") titulált új generáció számos jeles képviselője innen indult el, miként a híressé vált Kilencek költői csoportosulás is az Új Forrás lapjain tűnt fel először. Mindamellett hamar kiderült az is, hogy a város (de még az egész megye) szellemi élete sem elég gazdag ahhoz, hogy országosan is jegyzett tehetséges emberek sokaságával és kitűnő írások garmadjával lássa el a lapot. Talán hiányolható az eddigi eszmefuttatásomból, hogy nem említek neveket, nem nevezek meg írókat, költőket, akár a múltból, akár az utóbbi egy-két évből. Hiszen többek között három Kossuth-díj is fémjelezhetné akár e város aurájának írót termékenyítő, jótékony hatását. Nos, legyünk végre-valahára őszinték, tárgyilagosak, és szögezzük le: Tatabánya eddig, ez ideig nem adott olyan írót az egyetemes magyar irodalomnak, aki munkásságának egészével igazolta volna, hogy ott a helye. S ha ezt a tényt be merjük vallani, akkor tudjuk csak igazán görcsöktől és kényszerképzetektől mentesen méltányolni a valódi rész-értékeket, és ezzel egyszersmind jobban megbecsülni íróbarátainkat is. És a jelen? Bármilyen furcsán hangzik is: bíztató. Úgy látom, hogy a külső és belső szabadság e mostani fokán már kialakulóban van egy egészséges és értelmes kritikai szellem és gyakorlat, amely arra készteti az író embereket - főként a fiatalokat -, hogy először önkritikát folytassanak szép csendben önmagukban, s csak ezek után vállalják a szerkesztőségi, illetőleg a nyilvános megmérettetést. Az Új Forrás, a megyei könyvtár és az írószövetség bábáskodásával - és persze a megyei önkormányzat hathatós és folyamatos, a tatabányai önkormányzat alkalomszerű anyagi támogatásával - kezd intézményesedni és folyamatossá válni a könyvkiadás, tehát az irodalmi művek kiadása, valamint a szisztematikus tehetségfigyelés és tehetségnevelés. (Elég csupán a tavalyi Ünnepi könyvhét országosan is visszhangot keltő A megértés nehézségei című antológiára utalnunk.) Létrejött és működik a Magyar írószövetség megyei csoportja, saját nyomdánk és terjesztőhálózatunk van. Hála Istennek, élnek közöttünk tehetséges író emberek itt Tatabányán is, akiket támogatni nemcsak kötelességünk, de érdemes is. Ez ugyanis olyan imázsformáló kritériuma egy szűkebb vagy tágabb közösségnek, amely hosszú távon sokszorosan megtérülő befektetésnek is felfogható! Ugyanis az értékek, a valódi 167