Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Monostori Imre: Tatabánya és az irodalom
Tatabánya és az irodalom Monostori Imre Egy 1955-ben fabrikált, Tatabányai írások című (és a "József Attila Megyei Könyvtár irodalmi és munkásmozgalmi antológiája" alcímű) füzet előszóírójaként ekként kiált fel az ismeretlen kilétű szerző: "hol vagyunk még attól, hogy ez a város hazánk kulturális életében olyan színfoltot jelentsen, melyet joggal elvárhatnánk tőle, magunktól. Hogy Tatabánya a szénen, cementen vagy alumíniumon kívül például - mondjuk zenekaráról, képzőművész-köréről vagy íróiról legyen ismert országszerte." Nos, ma már nincs se szén, se cement, se alumínium Tatabányán. Tény viszont, hogy létezik zenekar, képzőművész kör és írók is élnek ebben a városban. Hogy azután mennyire ismertek "országszerte" - éppen ez itt a kérdés! De mielőtt erre megpróbálnánk válaszolni, következzék még egy idézet, ezúttal 1971 -bői, a KISZ Komárom Megyei Bizottsága első titkára által írt előszóból, amely a Többesszámban című antológiát ajánlotta a nyájas olvasónak: "A KISZ VUJ. kongresszusa tiszteletére jelentetjük meg a fiatal alkotók antológiáját jelezve, hogy az irodalom, a művészet erejét is fel kívánjuk használni mozgalmi, nevelési, társadalmi-politikai feladataink elvégzéséhez." Aligha kell magyarázni-kommentálni ezt a kerek-perec vallomásos politizálást. Tény, hogy e városban - és persze, nemcsak itt - mindenféle emberi-közösségi tevékenység szigorúan szabályozott és ellenőrzött politikai, - sőt: belbiztonsági kérdésként kezeltetett; az egyetlen párt ideológiája és hatalmi gépezete szigorúan őrködött a szellem, a gondolat valamennyi megnyilvánulása fölött. Különösen érvényes volt ez a legtermészetesebb emberi kommunikációhoz, a beszédhez leginkább hasonlító irodalmi megnyilvánulások esetében. Kevésbé voltak veszélyesek (emiatt viszont a pártbizottságok számára kedvesebbnek tűnhettek) az elvontabb, és inkább az egyetemesség felé mutató művészeti ágak (a zene, a tánc, de még a képzőművészet is); érthető tehát, hogy ezek némileg enyhébb elbírálás alá estek. Természetes volt az is, hogy a támogatás, a preferálás szempontjait legalább három évtizeden át nem a művek öntörvényű értéke, hanem a politikai-hatalmi szféra érdekei határozták meg. Magyarán mindez azt jelentette, hogy az irodalom, az irodalmi élet hosszú évekig (mégpedig ciklikusan ismétlődve) vagy egyáltalán nem létezett Tatabányán, vagy pedig csak azokat az írókat-költőket dédelgették (persze nemcsak Tatabányán volt ez így), akik egyértelműen és lehetőleg hosszabb távon is megbízhatóan képviselték az "uralkodó eszmét"; s nemcsak magánemberként, hanem - és ez végképp nem tett jót az irodalomnak - műveikben is. Jellegzetes tünete volt ennek a csak rövid pórázra eresztésnek, a direkt függőség kiépítésének az az évekig dívó gyakorlat, amelynek során - ahelyett, hogy a helyben élő fiatal tehetségeket karolták volna fel - előzetesen persze jó előre "lekáderezett", úgymond "nekünk való" költőket, írókat importáltak a megyeszékhelyre. Hiszen ezért a gondoskodásért viszonzásképpen elvárható volt, hogy e kiválasztottak mindenféle ideológiai-politikai komplikáció nélkül "színesítsék" majd a város és a megye szellemi életét. (Az persze már más kérdés, hogy az itt letelepedett író emberek mennyire feleltek meg ezeknek a követelményeknek, illetőleg, hogy a város és a megye mennyire becsülte vagy nem becsülte meg őket.) 165
