Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Szvircsek Ferenc: Kolonizálás, mint a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkáspolitikájának része
Egy szobában 3-4 család is lakott és ugyanannyi asszony főzött egy-egy konyhán. A gyerekek nem jártak iskolába, mert nem volt még iskola. Az oktatásra érettek egy vájár keze alá kerültek, aki üres óráiban tanítónak csapott fel. Csak 1871 -ben nyílt meg a 3 osztályú elemi iskola a Jankovich -kúria termeiben. Elképzelhetjük, hogy milyen nehéz volt a kezdet: az egymás nyelvét, szokásait, hagyományait nem ismerő emberek csoportosulásával megteremteni és kialakítani egy új iparágat. Evek kellettek, míg e munkás összetétel egységes bányamunkássá alakult át és asszimilálódott a környezetéhez és a körülményekhez. Nehézségek pedig bőven akadtak. Elsősorban a lakáskörülmények voltakkezdetlegesek. Bár a bányavállalat felismerte a lakótelepek kiépítésének elsődlegességét és sürgősségét, de a nógrádi bányászat geológiai sajátosságaiból adódó problémákat súlyosbította a kezdeti tőkehiány. Történelmi tény azonban, hogy a helyi munkásokból álló embercsoportokat a közös bányászsors viszonylag gyorsan összekovácsolta. A termelés fejlődésével számuk egyre szaporodott, különösen akkor, mikor híre ment, hogy az épülő bányatelepeken emberibb körülmények között lehet lakni. Tudjuk, hogy egy-egy bevándorló munkás volt hazájából 10-14 bányász családot is idecsalogatott. Természetes az is, hogy az ilyenfajta gyors fejlődés a község lakóinak általában előnyére válik, de ha ez a gyors meggazdagodás vágyával párosul, akkor a község fejlesztése mindig háttérbe vonul. Salgótarjánnak is ezvolt a végzete: "Ide senki azzal a céllal nem telepedett le, hogy végleg itt maradjon: kihasználni a pillanat adta előnyöket, s azután tovább menni" szemlélete uralkodott. Az idevágó monográfiák és leírások szerint Salgótarján jelentéktelen települések sorából a múlt század közepén lépett ki. Akkor telepedett meg a kicsiny faluban a bányavállalat, s ezzel eldőlt a falu jövője, hiszen az igazgatósági határozat a bányaüzem központjául jelölte ki. Később a kiegyezést követő években az ipari fellendülés időszakában lerakták a vasgyártás alapjait is, amikor 1867-ben megalapították a Salgótarjáni Vasfinomító Társulatot. A vasgyár helyének kijelölésekor a vasút kiépítése és a gazdag szénmezők Salgótarjánnak biztosították az elsőbbséget. A lakosság apró házaival, minden rendszer nélkül a hosszanti keskeny fővölgyön végigvonuló út mentén a völgy mocsaras fenekét elkerülve, a domboldalra volt kénytelen húzódni. A házcsoportok, tekintet nélkül az utakra és a patakok kanyargó irányváltoztatásaira, rendszer és szabály nélkül épültek egymás hátára. Az építési módot nézve megállapítható, hogy a "házak igen kevés kivétellel a lehető legkönnyebb modorban épültek, szinte rányomta a bélyegét az a körülmény, hogy hirtelen nagyobb tömegű embernek kellett elhelyezkedést biztosítani és pedig nem örök időre". Ez az időpont körülbelül egybeesett a szénbányák megnyitásával, amikor is gyorsan kellett nagyobb munkástömegeknek minél olcsóbb és egyszerűbb fedelet biztosítani, méghozzá azzal a gondolattal, hogy a szén egyszer kifogy és mehet a munkás tovább. Visszatérve az eredeti gondolathoz, a munkáslakás kérdéshez, fontos szempont lehet a munkáslétszám és a termelés alakulása között kimutatható szoros összefüggés. A törzsgárdát a részben állandóan itt lakó, úgynevezett kolonizált részben bizonyos időszakra állandóan visszatérő "kétlakinak" nevezett munkáskollektívával kívánták elérni.Mindez szoros összefüggésben állott a munkások lakás- és elszállásolási lehetőségeivel, súlyos problémát jelentve a vándorüzem zökkenőmentes működésének követelménye miatt. Az igazgatóság tudatában 100
