Payer Gábor szerk.: Révhelyi Elemér munkássága a tatai múzeum hagyatéki gyűjteménye tükrében. (Tudományos Füzetek 4. Tata, 1988)

Révhelyi Elemér: Fellner Jakab életműve – a kezdetektől az 1760-as évek közepéig (Sajtó alá rendezte: Haris Andrea)

építészeti anyag megfelelő felhasználásával önthetők esztétikai értelemben vett téralakítási formába. Az építkezés azonban sokrétű, bonyolult feladat, melynek művészielméleti és technikai-gyakorlati megoldásai vannak. Fellner aki függetlenítette magát a céhrendszer kötelékétől, s annak csak formálisan volt tagja, szívesen vette a jóbaráti viszonyból eredő ösztönzést, felvilágosítást, véleményeket, tanácsokat. Érezte, hogy a haladást gátló céh-intézmény kötöttségeket jelentő konzervatív testülettől nem tanulhat sokat, sem segítséget nem várhat. De teljes tudatában volt azon elhatározásának is, hogy a vándoréveiből magával hozott, meglátott és tanult ismereteket, formákat, eljárásokat a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva, más tartalommal kell megtölteni, átalakítani, értelmezni. Hazánkba érkezve mindabból a fényből és pompából, melyet az ország határain túl látott és tapasztalt, itt semmit sem talált. A vergődéséből lassan magához tért országban hiányoztak a barokk kultúra káprázatához szükséges alapvető kritériumok. S ha voltak is kísérletek, azok magyar talajon gyökértelenek maradtak. A csillogásra és ragyogásra teremtett stíluskorszak elmaradt fényperiódusát csak kevesen akarhatták behozni, átvenni és utánozni. A fejlődés folyamatát új alapokra kellett felépíteni, csakis új tényezők segíthették elő az emelkedést. E változáshoz a lehetőségek helyes felismerését, a fordulatot Fellner személye biztosítja, kinek művészetében a közvetlen irányítás, a magyaros légkör inspirációit és adottságait érezzük. Alkotásai mentesek az udvari arisztokrácia hamis illúziókat kergető szertelenségeitől, befolyásától s a polgárosodás felé hajló, egyszerűségre törekvő stílusirányzata hozza közelebb művészetét az új életútra térő magyar kultúra és felvilágosodás eszméjéhez. Fellner mégsem ment Lengyelországba. Sulkovszky herceg ugyanis magánál szerette volna őt tartani, s mivel visszatérésére nem adott határozott ígéretet, Eszterházy Miklós nem engedte el. Fellner és Böhm a tervek jóváhagyása nélkül tértek vissza. Balogh viszont már tavasszal az előkészítő' munkálatokat szerette volna megkezdeni. A döntés reményében maga is Bécsbe megy, de tekintettel Eszterházy Miklós betegségére, az építkezést egyelőre el kell halasztani. A helyzet ilyen alakulása Eszterházy Károly szándékainak kedvezett jobban, de a tatai kastély terve továbbra is élénken foglalkoztatta a két buzgó levélírót. Balogh elküldi a magával hozott terveket Eszterházy Károlynak, aki megtekintésük után így nyilatkozik: „Láttam már a tatai várnak delineatióját, vétek volna el nem végezni, nagyobb és rendesebb az gondolat, hogy sem lehetett egy Tatai Éppétő mestertűi várni." Az elismeréstől felbátorodva válaszolja Balogh: „Nagyon örvendem, hogy tandem a' tatai vár delineatioját látta Excellenciád. Illenek látása nélkük kécség kívül az ide való éppétő mesternek capacitássa és tudományáról ítéletet tenni és ezt a mit belüle ki nézni nem lehet. Én őtet ismertem és ezért bátran minden koron dicsértem." A legtalálóbb elismerést az éleslátású, kora művészetének legnagyobb ismerője, kritikusa és mecénása, Eszterházy Károly adja meg. „Magyarországban tatai Éppétő mester hozzá fogható nincsen és Bécsben, vagyon-e? Kérdés." 27