Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)

Előadások - Szörényi László: Táncsics szépirodalmi művei és önéletrajza

persze csupán a leghalványabb célzásokban szabad érinteni a cenzúra miatt) meditációs alkalomnak használja. Ebben a meditációban, mikor végigtekintett életén, gyermekei halálát gyászolva, valamint az imádott feleségtől való elszakítottságon keseregve keresheti életútjának vezérmotívumait. A május 27-ről kelt első levél rögtön meg is pendíti a főtémát: gyermekei halálát és felteszi a kérdést, hogy miért szeretik az apák gyermekeiket? A május 28-án kelt második levélben a gyász témája megnyitja az emlékezések sorát. Azon töpreng, hogy vajon állíthat-e majd síremléket szeretteinek, és erről eszébe jut bácskai nevelősködésének idejéről egy úriasszony, aki Pacséron síremléket emelt imádott kutyájának. Groteszk túlzással még a gyásznak ezt a kirívó megnyilvánulását is hajlandó megérteni. Majd — látszólag szabad ugrással — azon kesereg, hogy, mikor könyveket kért a börtönigazgatóságtól, azok úgy tájékoztatták, hogy a kért műveket, Fichte könyveit felesége kénytelen volt eladni. A könyvek siratásából, melybe belevegyül aggodalma felesége nyomorúságos sorsán, ismét az elvesztett gyermekek legkedvesebbikéhez, Ilkához tér vissza. Képzőművészeti, szorosabban festészeti utalással (ezek egyéb műveiben is elég sűrűn előfordulnak) azt képzelteti el, hogy meglepetésül lefesti Ilka arcképét. Ezt a megindító prosopopeiát már Bölöni György is kiemelte.

36 A gazdag részletezéssel lefestett lányka-arckép a végén szinte megszólal: ,,'s a' félig mosolygó arczbul ezt olvashatni ki, mintha kérdezni akarná a' belépőiül, vagy ránézőtül: úgy e nem haragszol, hogy megint olvastam?" Ezt az önkínzó módon felidézett látomást csak a könnyek oldhatják fel: „Nézd mamám e' képet, ismered e? fognám tőled kérdezni. És te illy sikojtással(!) borulnál keblemre: ah, Ilkám! És akkor megáradnának édeskeserű könyeid miként enyéim most patakzanak arczomon alá."

37 A harmadik levél, amelyet május 29-ről keltez, már a szenvedés és a halál teológiai igazolását járja körül. Jóbhoz hasonlítja magát, de megjegyzi, hogy egy idő után még ő is panaszba tört ki. A büntető Isten fogalmával nem tud megbékülni és — igazolásául annak, hogy milyen mélyen áthatotta őt, Vörösmarty nyomán és nyilván magyar őstörténeti búvárkodásai következtében a dualista módon elképzelt magyar mitológia, amely végső soron Cordines Dániel disszertációjából származik — egy percre mintha abban találná a szenvedés, a csapások eredetének megfejtését, hogy két egyenrangú princípium küzd a világ fölötti uralomért: ,,A' keleti népek, két szellemet tartanak, hisznek: 's őseink is, kik ugyancsak keletről jőnek, két istent vallottak: egy jót, ki mindazt elővarázsolja, mi az embernek tetszik, hasznos: és egy gonoszt, ki mind e' jót elpusztítani, :

s helyette roszat (!) eszközölni törekedik. És úgy látszik e kettős isteneszme keletről nyugatra az egész keresztény világra is elterjedt, csekély módosulással. Nem szokjuk e mi is azt, a' mi kellemetlen, az ördögnek tulajdonítani!"

38 Utána azonban határozottan annál köt ki, hogy a csapásokat sem Istennek, sem ördögnek nem tulajdoníthatjuk, csupán a körülmények összejátszásával. Az író általában vallott deizmusán belül meglepő ez a fatalizmus, amely szinte az ateizmus határát súrolja. A negyedik levél, május 21-ről azzal kezdődik, hogy ismét céloz az 75