László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 20. (Tata, 2014)
Busa Mónika: Hartai bútorgyűjtemény a német nemezetiségi múzeumban: gyűjtés, feldolgozás, bemutatás
BUSA MÓNIKA képezhették részét. Romsics Imre a Bács-Kiskun megyei festett bútorok kutatásakor egyértelműen nem vette figyelembe a Német Nemzetiségi Múzeum gyűjteményét, noha érthető, hogy nem foglalkozott a körzeten kívüli intézményekkel. Hartai bútoraink mindeddig kizárólag kiállításokban jelentek meg, amelyekhez katalógusok vagy a tárgyak bemutatására irányuló, rendszerező munkák nem születtek. A HARTAI BÚTORFESTÉS KUTATÁSTÖRTÉNETE Hartai tárgyainkhoz éppúgy nem készültek vagy az évek során elvesztek a leírókartonok, ahogy a gyűjtések dokumentációja is hiányos, így a tárgyak vizsgálatakor elsődleges támpont a néprajzi, népművészeti szakirodalmat régóta foglalkoztató bútorfestési stílus történeti hátterét feltáró szakirodalom. Boross Marietta és K. Csilléry Klára kutatásai nyomán megismerhető az a forrásanyag, amely a hartai bútorfestés történetét meghatározta. A tatai múzeumban található tárgycsoport vizsgálatakor fontos látni annak a német népcsoportnak a korai életkörülményeit, amely ma is fenntartja a hartai bútorfestés hagyományát. „Hartára 1723-24-től a református német telepesek Ráday Pál hívására érkeztek, nyelvjárásuk szerint Hessen-Pfalz tartományból. A megtelepedés első évtizedeit a takarékosság, állhatatos munka és szorgalom jellemezte. A Duna közelsége miatt jellemző volt a faszállítás, aminek eredménye, hogy egy 1877-es feljegyzés szerint a hartai mesteremberek a szomszéd falvakat is ellátták árucikkekkel.”5 Az itteni asztalosok a 18. században Mária Terézia által elrendelt összeírásokban nem szerepeltek úgy, mint akik céhet alapítottak volna, ehhez bizonyára hiányoztak az anyagi forrásaik. Viszont az 1828-as összeírásban már foglalkoztak a hartai kézművesekkel, akik között már bútorkészítőként feltüntetett asztalosokat is találunk, mint például Paul Dreischlagot. 1836-ból, I. Ferdinánd uralkodásának idejéből ismerjük a hartai kézművescéh alapítólevelét, amelybe a falu mesterei tömörültek. A Hartáról megőrzött emlékanyagról tehát már a 18. század végétől vannak adataink, de tárgyak csak az 1820-as évektől maradtak fenn múzeumi gyűjteményekben. A darabok arról tanúskodnak, hogy a különböző vidékekről betelepülő társulások kultúrája homogénné vált. Ezt állítja Boross Marietta, aki a hartai református németséget kisebbségi, nyelvileg elszigetelt csoportként ismerte meg, amelyben a népi kultúra legfőbb jellemzői egészen a 20. századig fennmaradtak. Ragaszkodtak a saját tárgyi kereteikhez, az 1930-as évekig nem volt jellemző a polgárosulás.6 5 K. CSILLÉRY 1987,376. 6 BOROSS 1982,15. K. CSILLÉRY 1987, 375-418. 8 BOROSS 1982. Bár K. Csilléry Klára7 és Boross Marietta8 alapozta meg a hartai bútorfestés megismerésének kontextusát, a vizsgálódásokat már többen bővítették. A legújabb tanulmány 2010-ben született Romsics Imre tollából, amelyben a Bács-Kiskun megye területén fellelhető lakószobák bútorait elemezte a közgyűjteményekben található tárgyak tükrében.9 Az általa megállapított kategóriákat vesszük alapul a tárgyaink rendszerezésekor, amely folyamat azonban a Magyar Néprajz 3. kötetének „A parasztház bútorai” című fejezetének10 címszavait követi. Lackner Mónika a társadalmi környezetben, Hartán vizsgálta az adatközlők tárgyakkal kapcsolatos személyes történeteit.11 A hartai bútorban rejlő jelenkori lehetőségek vizsgálatával is többen foglalkoznak, ahogy ez a 2014 májusában megrendezett „Közösségek - Tárgyak és az Emlékezet” című, a Német Nemzetiségi Múzeum által szervezett nemzetiségkutató konferencián is világossá vált. Balázs Kovács Sándor a sárközi magyar és német együttélés tükrében vizsgálta a hartai bútorfestés hatását, míg Vándor Andrea az ulmi Donauschwäbisches Zentralmuseum gyűjteményében az emlékezetkultúrává alakuló hagyomány továbbélését kutatja. A hartai német bútorfestéssel kapcsolatos kutatásokban rendre felmerül a kérdés, hogy a német hazából hozott díszítőművészetről vagy már Magyarországon kialakított hagyományról van-e szó. Az itt készült díszítések közül - a 18. századi nagy szegénység és az iparosok hiánya miatt — keveset hozhattak volna a német hazából. Kétségtelen azonban az, hogy a 17. századtól egész Európában - Németországban is, főként a felsőbajor és délsváb területeken - a festett bútorokon a reneszánszban gyökerező motívumok rendkívül népszerűek voltak. A 18. századi magyar népművészetben fő téma a virágornamentika volt. A tulipánok, a gránátalmák, szegfűk, a virágtő-, inda- és koszorúkompozíciók uralkodtak a hímzéseken, cserépedényeken és a festett bútorokon egyaránt.12 Egyetlen díszítés, amelyet Németországból magukkal hozott tudásnak tartanak, a két szívformából összetevődő széktámla, amelyekre készítőik kezdetben nem festettek virágokat, keményfából faragtak ki, a nevet és az évszámot pedig a lapos fe-9 ROMSICS 2010. 10 K. CSILLÉRY1997, 334-415-11 LACKNER 2002. 12 HOFER-FÉL1975,30. 276
