Fülöp Éva Mária - László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 18. (Tata, 2012)
Kemecsi Lajos: Tat-tóvárosi női hagyatéki leltárak elemzése (Esettanulmány)
Kemecsi Lajos menet eredményeként. Az osztrák polgári törvények magyarországi bevezetése után (1852) vált kötelezővé Magyarországon a hagyatéki leltárak készítése. Számuk növekedésével fordítottan arányos azonban a bennük található információk mennyisége. A tömeges készítés hatására a leltárak egyértelműen homogenizálódtak. A földesúri jogkört képező árvaügybe az állam először az úrbéri rendelet útján avatkozott bele, előírva a kiskorú árvák esetén a hagyaték öszszeírását. A városi és uradalmi levéltárban fennmaradt iratok az 1790-es éveket követően szaporodnak meg. Az iratokat hol az uradalmi tisztségviselők, hol a város elöljárói vették fel. Az 1836. évi 9. te. a községek igazgatásáról törvénykezve előírta a kiskorú árvák vagyonának összeírását, s egy példányának megőrzését a község számára is. A hagyatéki eljárás végén az örökösök osztozkodását az osztálylevél rögzítette. Ebben gyakran nem részletezték az örökség részeit, hanem a pénzbeli és természetbeni felosztást foglalták írásba. A kiskorú árvák vagyonát gyakran árverésen eladták, és pénzüket az árvapénztárban helyezték el. A gyámatya gondoskodott a pénzek kamatra való kihelyezéséről, illetve az árvák ellátásáról. Ennek megfelelően az inventáriumok számának gyarapodása szoros összefüggést mutat az árvaszékek működésével.24 A hagyatéki és árvaügy mellett a csődjellegű perek esetében felvett vagyonleltárak, árverések is fontosak. Az adósok vagy az uradalom által indított csődjellegű perek esetén előzetes összeírás készülhetett a vagyonról, vagy az elárverezett javakról maradt fenn jegyzőkönyv. A hagyatéki leltárakat felhasználó kutatók minden esetben utalnak a leltárak megbízhatóságának kérdésére.25 Az inventáriumok soha nem teljesek. A régebbi, 18. századi leltárakból szegényesebb tárgyi ellátottság állapítható meg, azonban a korszak elején készült leltárakra országosan jellemző, hogy az öszszeírás sokkal esetlegesebb volt a későbbi időszakhoz viszonyítva. Az egyes esetekben hiányosnak tűnő leltárak között akadnak olyanok, amelyek egy-egy özvegy, idős, szegény ember furcsa összetételű és különösen kevés darabból álló tárgyi környezetét rögzítették. A kiválasztott leltárak segítségével kimutatható, hogy a háztartásokban megtalálható tárgyak száma között óriási különbségek vannak.26 Szerepel olyan leltár is a Néprajzi Múzeum Inventárium Gyűjteményében, amelyben több mint félezer tárgyat soroltak fel, míg 20-30 tárgy is alkothatott teljes hagyatékot. A fentebb már idézett, 1814-ben meghalt Lauka Jánosné tehetős szűcsmester özvegyeként több, mint 24 BENDA 2008, 23g. 25 BENDA 1989; BENDA 1992; GRANASZTÓI1998. 26 GRANASZTÓI 1998,27. 27 Más leltárakban is fölbukkannak nemesfémből készült tárgyak, ékszerek, igazgyöngyök. (Például: Bertalan Teréz ingóságai. NMIGy 1542. sz.) 17 000 Ft-nyi, 326 tételből álló hagyatéka licitációját rögzítették és osztották szét örökösei között. Az igen gazdag leltárban helyiségenként - elsőszoba, konyha, műhelyházban, udvarban - rögzítették az ingóságokat. Külön fölsorolás a megmaradt gyapjúféléké. Szintén külön szól a leltár az Újhegyi szőlőben lévő tárgyakról. Az értékes ezüst tárgyakat27 külön „attyafiságos licitácioban” értékesítették. Ezzel szemben az 1811-ben meghalt házatlan zsellér Teknerné licitációjának értéke lényegesen kevesebb volt: „Összesen: 142 f 34 x Ebbül Hasz Birbe kifizettem erette 3fA Dobolásér es más aprolikos költség 3f ez tesz 6 f lehúzván Marad ezen Árvának részére még 136 f 551/2.”28 A női életút lezárultát, eredményeinek értékelését jelzik egyes esetekben az elkészült leltárak, máskor viszont éppen az eredménytelenséget, a sikertelenséget, a tragédiát dokumentálják a későbbi kutató számára. Az „életút” sok esetben extrémen rövid, a mai halálozási átlagéletkort kiindulási alapként elfogadó szemében. Természetesen a 18-19. századi egészségügyi, élelmezési, életminőségi feltételekhez igazodó átlagéletkor alacsonyabb volt. Egyes esetekben viszont még ennek figyelembe vételével is igen rövidre szabott életút lezárultáról őriztek meg adatokat a tatai leltárak. A forrásokban rögzített életkor szempontját fenntartásokkal kell fogadnunk. Hiszen nem tudjuk, hogy a 18-19. században az emberek mennyire ismerték, illetve hogyan tartották számon életkorukat. Az emberek életét elsősorban néhány életkorhoz is kötött rítus szabta meg. A katolikus egyház szabályozta a gyónóképesség korát, a bérmálás idejét, rögzítette a házasodási kor alsó határát. A hagyományok életkori szakaszokhoz kötötték néhány munka elvégzését, de ez elsősorban a férfiakra volt jellemző, miként a katonaság dokumentáló szerepe is értelemszerűen rájuk vonatkozhatott csak. A nők néhány alkalommal kénytelenek voltak megadni a korukat, vagy azt mások határozták meg helyettük. Ilyen alkalom volt a bírósági tanúkihallgatás.29 Jellemzője a női leltáraknak, hogy meghatározó az özvegyek aránya (10 tatai és tóvárosi vizsgált női leltár tartozik ide). Olyan leltár is fönnmaradt, amelyben az első és a második férjre utaló tételek is szerepelnek.30 Az özvegy nők újbóli házasságánál az örökösödési szokások is fontos szerepet játszottak. Amennyiben gyerekek voltak, a nő volt a vagyon gondviselője, ameddig a ,férje nevét viseli”. Az iparosoknál eltérő volt a helyzet. Az özvegy megörökölte az iparűzés jogát, s az újdonsült férjnek is átadhatta. Ez a tatai és tóvárosi céhek esetében is igen sűrűn 28 NMIGy 993. sz. 29 BENDA 2008,136. Ilyen Barabás Ilonának 1800-ban készült becsűje (első férje, Muha József vagyonának becsűje és Matusik Mihály 2. felesége megjelölése az iratban). (NMIGy 1357. sz.) 162
