Fülöp Éva Mária - László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 16. (Tata, 2011)
Muskovics Andrea Anna: A szőlőfeldolgozás és bortárolás építményei Esztergomban
Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 16 (2010) 125-140. A SZŐLŐFELDOLGOZÁS ÉS BORTÁROLÁS ÉPÍTMÉNYEI ESZTERGOMBAN Muskovics Andrea Anna BEVEZETES A szőlőfeldolgozó és bortároló építményekkel kapcsolatban a néprajztudomány területén már sok kutatás folyt, és számos tanulmány is napvilágot látott. Ezek elsősorban a hegy- és dombvidékekkel foglalkoztak. A vizsgálódások középpontjába a híresebb borvidékek kerültek, átfogó monográfiák azonban még ezekről sem születettek. Elsősorban egy-egy település vagy kisebb régió építményeit tekintették át.1 Esztergom területéről szőlőműveléssel kapcsolatos adataink már a római korból is vannak, s az évszázadok során folyamatosan jelen volt ezen művelési ág. Sőt nemcsak, hogy jelen volt, hanem az egyik vezető gazdasági ágazattá vált. Jól szemlélteti ezt egy 1861. június 10-i tanácsülési jegyzőkönyv is, amelyben ezt olvashatjuk: „Okai a pénztelenségnek a helybéli viszonyok, ugyanis a város határában lakosai részére elég kenyér nem terem, s így ha a szőlő termés, amely már négy év óta részint rendkivüli szárazság, részint fagy, részint jégverés miatt mostoha, a város lakásai nemcsak adójukat, s más egyéb tartozásaikat nem fizethetik, - hanem kenyérben is szükséget szenvednek...”2 Láthatjuk tehát, hogy még az 1860-as évek elején is a szőlőművelés a város lakosainak egyik, ha nem a legfontosabb megélhetési forrása volt. Mégis miből adódik, hogy az esztergomi szőlőműveléssel kapcsolatban eddig semmilyen munka nem látott napvilágot?3 Ez két okkal magyarázható. Egyrészt a filoxérával, amely az 1880-as években pusztított, majd miután megtörtént az újabb szőlőfajták telepítése, a szőlőművelés már nem érte el, nem nyerte vissza korábbi jelentőségét. A szőlőterület jelentősen lecsökkent, elvesztette vezető szerepét. Ebből adódóan Esztergomot a 19. század végétől nem számították a neves borvidékek közé. A kutatások hiánya másrészt a szőlőhegy építészeti emlékeinek átalakítására vezethető vissza. Mára Ma' Egy település szőlőfeldolgozó és bortároló építményeit bemutató tanulmányok: ANDRÁSFALVY 1954; LUKÁCS 1976; OLAJOS 1993. Nagyobb területre kiterjedő vizsgálatot folytatott: DÁM 1990; KECSKÉS 1992; KECSKÉS 1999; L. SZABÓ 1991; VAJKAI 1956; VAJKAI 1958a; VAJKAI 1966. Annak ellenére, hogy elsősorban a dombvidéki területekkel foglalkoztak a kutatók, néhány írás a homoki szőlőműveléssel kapcsolatban is megjelent: BÖRCSÖK1975; ÉGETŐ 1974. 2 ORTUTAY 1986a, 64-65. 3 A présházakra vonatkozóan egyetlen korábbi kutatást említhetünk meg. 1974-ben népi építészeti felmérésre került sor, amelynek anyaga a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (A-4557, A-4585, A-4575), valamint a Néprajzi Múzeum adattárában (EA-12384 /I-II. köt.) található. gyarország szőlőfeldolgozó és bortároló építményei nagyrészt átalakultak. így történt ez Esztergomban is. Itt azonban már az 1970-es években megkezdődött ez a folyamat. Ennek oka, hogy a szőlőhegy nem a városon kívül, néhány kilométeres távolságban fekszik, hanem a város szélső utcái alkotják, épületei közvetlenül a városi házak mellé épültek. Ebből adódóan már évtizedekkel ezelőtt egyes családok átalakították présházaikat és kiköltöztek. Emiatt elképzelhető, hogy a kutatók figyelmét elkerülte ez a terület, a korai átalakítások miatt nem tartották fontosnak vizsgálatát. Az eddigi gyűjtések hiánya miatt a téma sok lehetőséget rejt magában. A szőlőműveléssel és annak feldolgozásával, magával a szőlőkultúrával kapcsolatban megjelent munkák alapvetően három kérdéskör köré csoportosulnak. Egyrészt a szőlőművelés eszközkészletével,4 * másrészt a hegyközségi szervezettel, a hegyközségi törvények elemzésével/ harmadrészt pedig a szőlőhegyi építményekkel foglalkoznak. Esztergomban - bár egyre nehezebben - mindezek szintén kutathatóak, jelen dolgozatban azonban csak a legutóbbi szempont vizsgálata kap helyet. Szőlőhegyi épületeknek a szőlő- és borkultúrával kapcsolatos gazdasági építményeket nevezzük, amelyek a termesztés, feldolgozás és tárolás színhelyén, azaz a szőlőhegyen vagy a szőlőskertben állnak. Kecskés Péter az egyéni vagy közösségi használatban levő épületeknek rendeltetésük és építészeti megoldásuk szerint több csoportját is megkülönbözteti: szőlőkunyhó, szőlőbeli hajlék, présházpince, lyukpince, dézsmaház és dézsmapince, szőlőhegyi kápolnák és haranglábak.6 A megjelent tanulmányok elsősorban a szőlőfeldolgozó és bortároló építményekkel foglalkoznak, s gyakran ezek előzményeként említik meg a szőlőkunyhókat és szőlőbeli hajlékokat. A 1974-ben Erdélyi Zoltán - az esztergomi Balassa Bálint Múzeum akkori muzeológusa - és Szabó József (Ybl Miklós Főiskola) vezetésével megkezdődött Esztergom népi építészeti emlékeinek számba vétele. A porták és bejárati kapuk mellett felmérésre került öt présházas lyukpince is. Az anyag feldolgozatlan, a felmérések és épületleírások mellett Erdélyi Zoltán előadása olvasható (ERDÉLYI 1974a). 4 Néhány irodalom a témával kapcsolatban: KECSKÉSPETŐ1974; VINCZE1975; VINCZE1984. 5 BELÉNYESY 1958; ÉGETŐ 1985; ÉGETŐ 2004; LICHTNECKERT 1997; VAJKAI 1958b. Az esztergomi szőlőhegyi szabályzat elemzéséről l.: HETVESNÉ BARÁTOSI1998. 6 KECSKÉS 1982, 91-93. 125
