Komárom - Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 13-14. (Tata 2008)

Ifj. Gyuszi László: Tata a polgárosodás útján (A zsidók szerepe a 19. és 20. század elején)

1816 decemberében egy bizonyos Jakob Poszel kérelmét is elutasították. Érdekes kérdése, kérése volt - ugyancsak 1816-ban - egy bizonyos Nikolsburger Mózesnek, aki jelezte, hogy Kömlődre szeretne távozni. Azt kérdezte, hogy ha netán visszajönne, befogadják-e? Az uradalom azt válaszolta: ha eltávozik Tatáról, idegen számba veszik és ettől fogva az uraságtól függ, hogy befogadják-e ismét.

2 Az ismert és jelzésszerűen leírt kérelmek alapján megállapítható, hogy új zsidó telepesek befogadásánál a tatai uradalom különböző kritériumokat állított fel: pl. a kérelmező szülei valamikor a tatai uradalomvédelme alatt álltak-e, a letelepülő eddigi előélete ellen merült-e fel kifogás, valamint képes lesz-e önmagát és családját fenntartani, előreláthatólag nem szorul-e a többi zsidó támogatására. A 19- század első felének másik legjelentősebb szerződését 1838-ban kötötte meg az uradalom és a zsidó hitközség. „A Sidó késséggel az uradalmi adózásrúl, s egyéb haszonvételről 838-iJanuár l-őnapjátúl. 846-i X-ber végéig kötött" szerződést 1838. december 20-án írta alá az uradalom részéről Pataky Ferenc uradalmi felügyelő, Sallmon Singer zsidó bíró és két esküdt: Markus Fischer és Moritz Gold. Ilyen hosszú időre még nem írtak alá szerződést. A kilenc évre való szerződés feltétlenül a jobb idők bekövetkeztét jelzi a zsidó hitközség számára is. (A dokumentumból kitűnik az is, hogy az ország többi hitközségének is letelepedésük napjától kellett fizetniük a védelmi díjat.) Az összesítésből kiderül, hogy a 123 zsidó család közül minden hetediknek volt háza. Az ipar és a kereskedelem azonban nem ebben az időszakban élte fénykorát Tatán. Az Esterházyak kénytelenek voltak a zsidó hitközség felé is engedményeket tenni. Az összesen megállapított „védelmi díjat" (490 forint 62 dénár) két részletben fizethették be az uradalmi pénztárba — más egyéb kedvezmények mellett. A szerződés különböző pontjai kitértek a zsidó hitközség életét befolyásoló más dolgokra is. Ismét megfogalmazódik az a tétel, amely szerint a közösség felel az egyénért és fordítva is. Figyelemre méltó az a megfogalmazás, amely szerint a fizetendő adó biztos és pontos beszolgáltatása érdekében a zsidó hitközség elöljáróinak jogában állt a jobb módúakra több, a szegényebbekre kevesebb adót kivetni. A szerződés foglalkozott az iskolaüggyel is. Beszüntették a zugiskolákat és egy közös zsidó iskola felállítását határozták el. Ez azonban csak később valósult meg. Addig is, míg a közös iskola felállítására sor került, magántanítót is csak uradalmi engedéllyel tarthatott zsidó ember. Ez hátrányos volt a tanító számára, mivel bentlakási joggal nem rendelkezett, tehát idegennek tekintették őket. Az ipart űző zsidó embereket kötelezték, hogy a céhbe felvétessék magukat és annak szabályait betartsák. Az uradalom a fizetett adók „ellenértékeként" kötelezte magát arra, hogy a zsidó hitközséget megvédelmezi, a zsidó ceremóniákat zavartalanul elvégezhetik.

3 Az uradalom és a zsidó hitközség számára a felemelkedés az 1840-es években következett be. Szabad Györgynek a tata-gesztesi dominium gazdálkodását összefoglaló monográfiájából tudjuk, hogy ez az az időszak, amikor a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra tért át az uradalom. Az áttérés egy más gazdálkodási formára nem volt zökkenőmen2 GOLDBERGER 1914b, május 2., 2-3.; GOLDBERGER 1916, 271-283.; BÜCHLER 1894, 501-508. 3 GOLDBERGER 1918, 230-241.