Komárom - Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 13-14. (Tata 2008)

Horváth István: Céhes takácsok Tatán a 17-19- században

nagy volt a ki- és betelepülők száma, csak a század 30-as, 40-es éveitől indult meg Tata lakosságának stabil növekedése, ami lehetőséget teremtett az első helyi céhek megszervezésére is. Ebből az időszakból a tatai kézművesekről egyetlen összeírással rendelkezünk, ami a következő iparosokról tesz említést I6l4-ben: három csapó, egy szabó, egy kocsigyártó és egy szűcs.

4 A következő évtizedek helyi iparáról összeírás híján már a szaporodó céhes források tudósítanak. Az első tatai céhek jelenlegi ismereteink szerint az 1630-as években alakultak, 1633-ból maradt fenn a szabócéh pecsétje,

5 a szűcsök pecsétje pedig az 1644-es évszámot viseli.

6 írásunk tárgyáról, a tatai takácscéhről egy, a szabók céhpecsétjével egyidős dokumentum tudósít, ugyanis a céh privilégiuma 1633-ból származik. A tatai takácsok ebben az esztendőben kértek céhlevélmásolatot a már említett pozsonyi takácscéhtől, akik eredeti német nyelvű kiváltságlevelük hiteles magyar fordítását adták az ügyben személyesen eljáró három tatai takácsmesternek, név szerint Georgius 7o/-nak, Petrus Horuat-nak és lohannes Zerdahely-nek. A privilégium 20 articulust tartalmaz magyar nyelven, míg a bevezető és záró szöveg latin nyelvű.

7 A szabályzat pontjai lényegében megegyeznek a többi, pozsonyi céh által adományozott céhlevél pontjaival (pl. a győri takácsok 1625-ös articulusaival), ismerünk azonban olyan, a pozsonyiaktól származó privilégiumot is, amikor néhány ponttal kibővítették azt, igazodva a helyi mesterek vagy a helyi földesúr igényihez (pl. a székesfehérvári takácscéh 1717. december 20án megerősített szabályzata).

8 A céh által nyert artikulusok részletesen szabályozták a céh működését, az inasok, a legények és a mesterek mindennapjait. Az első pont az inasokról és a legényekről rendelkezik: „Valamely Inas az Takácz Mesterséget tanulni akaria, három Esztendeigh az regi szokás szerint tanulyon. Hogy ha pediglen az Mesternek fiavolna, es az eö Szülei azonban meghalnának, kéth Esztendeig tartozék Szüleiek halálok utan az Mesterséget tanulni, es kyteöltvén az feöíul meg nevezet Inas Esztendőket, tartozék eötet az eö Mestere feölszabadítani {...} valamely Legény ebben az Városban az eö Mesterségét iamborul es tisztességesen meghtanulya, mindenütt szabad legyen eö neki Mester Legényül munkálkodni. Hasonlóképen az külseö Mester Legénynek is, az kik masuth kiteöltetek igazán az eö Inas Esztendőket, szabadon Mesterlegényül nálunk munkálkodhatnak." A tatai takácsoknak e szerint jogukban állt inasokat tartani, azokat felszabadítani és más helységekből érkező legényeket is szabadon alkalmazhattak. A felszabadított inasoknak két esztendő vándorlást írt elő a céh, külön kihangsúlyozva, hogy egy vándorló legény se térjen haza a két év letelte előtt. A mesterek fiai számára kedvezményt is tartalmazott a szabályzat: eszerint ők csupán egy évet tartoztak vándorlással tölteni, szüleik betegsége esetén pedig meg is szakíthatták vándorútjukat. A vándorlást követően, ha a legény a céh tagja akart lenni, nemzetséglevelét előzetesen bemutatva remeket kellett készítenie (3. artikulus): „Ugy mint Egy SzöveöSzéket uyonan feölverni, es negy sámlás Misszert {műszert} az Mesterfonálbul, az kinél munkálkozik be vonny ily okkal, hogy a mesternek megh 4 BÍRÓ 1979, 210. 5 Magyar Nemzeti Múzeum, MNM 232/1870. 6 Kuny Domokos Múzeum, helytörténeti gyűjtemény (továbbiakban KDM HTGy): ltsz.: 51.173-12. 7 KDM Htgy; ltsz.: 55.11.4. H DOMONKOS 1994, 174.