Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Tata, 2002)
Kaposi Zoltán: Kossuth és a magyar gazdaság
a regulációk alkalmával is elismert vagy megváltoztatott nagyságrendben. Azok a földek, amelyeket szerződésekkel használt a jobbágy vagy a zsellér, továbbra is a földesurak tulajdonában maradtak (szőlők, bérelt földek stb.), vagyis nem rendeződtek az eddig is földesúri földön élő majorsági zsellérek, kuriális zsellérek földigényei, az ő létüket továbbra is a korábban kötött szerződések határozták meg. Ugyanakkor az agrártörvények új alapokra helyezték a majorsági gazdálkodás lehetőségét is: elveszett a nagybirtoküzem számára a korábban használt munkaerő egy része (robot), s megszűntek a parasztság földesuraknak járó adói is. Fokozta a nehézségeket az is, hogy a csökkenő nagybirtokbevételek növekedő költséggel párosultak, hiszen az új gazdasági helyzetben fizetett munkaerőt kellett alkalmazni, technikai eszközökről kellett gondoskodni, ráadásul most már a nagybirtok jövedelme is adókötelessé vált. Elvileg a kárpótlás megoldhatta volna a problémát, de az ország anyagi állapota, s nem utolsósorban később, az ősztől kezdve kialakuló önvédelmi háború által létrehozott helyzet ezt nem tette lehetővé. Az 1848 nyarán összeülő népképviseleti országgyűlés ugyan továbbra is elismerte az államadósság ezen részét, ám a megfizetésre nem volt mód, majd csak az 1850-es évek közepén indult meg a kártérítés kifizetése. Mindenesetre tény, hogy a nagybirtokok kényszerszerű döntés elé kerültek azokon a vidékeken is, ahol eddig a földesurak főleg az úrbéresek szolgáltatásaiból, adókból éltek: most a fennmaradás érdekében gazdaságukat, jövedelmeik megszerzését már alapvetően a piaci tevékenységből biztosíthatták csak. Az ipar szabályozásában is történtek jelentős módosítások, bár ezek korántsem voltak oly elementárisak, mint az agrárszférában. A céheket - bár szinte mindenki meg volt győződve korlátaikról, fölöslegességükről - nem törölték el, hiszen az ország ipari, s főleg 1848-49-ben a katonai szükségletei megkövetelték az ipari kapacitások fennmaradását. Korlátozták viszont a céhek kiváltságait azzal, hogy kimondták a munkavállalás szabadságát, megkönnyítették a céhbe való bejutás lehetőségét, szabályozták a munkaidőt. A céhszervezet fennmaradásának inkább elvi, semmint gyakorlati jelentősége volt, hiszen egyre nagyobb lett erre az időre azon ipari termelés mértéke, amely már a tradicionális céhrendszeren kívül jött létre. Hasonlóan fontos tényező volt az ország államiságának, birodalmon belüli közjogi helyzetének átalakulása. A forradalom egyik legfontosabb következménye a népképviseleti országgyűlés létrejötte, valamint a parlamentnek felelős kormányzat kialakítása, szakminisztériumok felállítása, s ezzel együtt a szakigazgatás megkezdése volt. A Batthyány-kormányban több olyan személy kapott tárcát, akik az addigi gazdasági átalakulásban jeles szerepet játszottak (Kossuth, Széchenyi, stb.). A két országot elválasztó vámhatár továbbra is megmaradt, de lehetőség nyílt arra, hogy az ország - elfogadva a birodalomba tartozás tényét - önállóan alakíthassa gazdaságpolitikáját. S ha még 1849-ben ettől - viszonylag rövid időre - el is esett, a század utolsó harmadában már az alkotmányos önállóság lehetősége is megadatott egy kétközpontú birodalomban. A 19. század második felében bekövetkező gazdasági növekedést a reformkori törvényhozás folyamatát felgyorsító 325
