Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Tata, 1999)

Tolna Gergely: Komárom, Magyarország legnagyobb erődrendszere

nük komoly károkat tudtak okozni. Ezek ellen a védők csak egyféleképpen védekezhettek: minden építménynek jelentősen csökkentették a méretét, s mindent vastag földfeltöltések mögé rejtettek. Ekkor a kaszárnyatömbök méretét is csökkentették, általában egyszintesek lettek.

96 Ablakaik mindössze a hátsó területre néztek és ezután már nem voltak homlokfalaik és azokon az udvar pásztázására szolgáló lőréseik, kiugró oldalvédjeik, csak szép zöld füves földtöltéseik. Az árkok oldalazására sem alkalmaztak már nagy, összetett védműveket, hanem kazamatafolyosókat, néhány kisebb, a bástya falából éppen csak kinyúló védművet használtak. (18. fotó) A tradicionális, ötszögű erődök torokvonalánál - hasonlóan az Igmáni erődhöz - gyakran magát a fő védővonalat törték meg szögben, hogy onnan lehessen oldalazni, s ne kelljen kiálló kinyúló állásokat létesíteni. A védők azért tudták a kaszárnyatömbök méretének - és ezzel együtt befogadóképességének - csökkentését végrehajtani, mert a hatvanas években már elterjedtek a nagyobb tűzgyorsaságú hátultöltő puskák (a Monarchia 1867-ben rendszeresítette a Werndl-puskát), így kevesebb védő tudott ugyanannyi lövést leadni. Kevesebb védőnek kisebb kazamata is elég, s a kisebb árokvédművekből, melyeken kevesebb lőrés volt, mégis fenn tudták tartani a korábbi tűzsűrűséget. A kevesebb löveget ellensúlyozta a hátultöltő ágyúk nagyobb tűzgyorsasága és megnövekedett lőtávolsága. így ugyanis a megtámadott erődöt nem csak a két szomszédja tudta támogatni, hanem még a következő kettő is.

97 Ezen elvek alapján újratervezték az erődöket, s a Monarchia hadmérnökei két alapvető típust hoztak létre: létrejött az „artilleriefort" (magyar neve talán tüzérségi erőd lehetne) és a „Hochwallfort" (talán magasfalú erőd lehetne). A kettő közt az a különbség, hogy a tüzérségi erődnél az első, a fő védővonalon állnak az ágyúk, s közöttük fekszenek az erőd önvédelmét ellátó lövészek. A „Hochwallfortnál" a fő védővonalon csak a lövészek vannak, a távolharcra szolgáló lövegek hátrább, a kaszárnyarendszer tetején kialakított tüzelőállásban álltak.

98 Az Igmándi erődöt már ebben a szellemben építették, az „artilleriefortok" mintájára. A hétszögletű erőd fő védővonalára állíthatták fel az ágyúkat, melyeket a Természetesen néhány erődnél továbbra is kétszintes kazamatatömböket emeltek, de ilyenek építése általában már csak a beton felhasználásának elterjedése után vált gyakorivá, mivel a beton sokkal erősebb védelmet biztosított, mint a kő. Az erődöket ritkán építették egymástól 2-3 kilométernél távolabbra, azért, hogy a két erőd közti térséget még srapnellel is be tudják lőni. Viszont ha gránáttal tüzeltek az ágyúk, maximális lőtávolságuk elérte az 5-6 kilométert, tehát még a második szomszéd erődöt támadó gyalogság ellen is eredményesen tudtak harcolni. Az M 61 mintájú ágyú gránáttal 5,5; srapnellel 2,8 km-re lőtt. Az M 63 mintájú tábori ágyúnál ezek az értékek 3,75; illetve 1,8 km. Az M 75 várágyú lőtávolsága pedig 6,5 ill. 5 km. Csak az 1880-as évektől rendszeresített tüzérségi anyagnál sikerült elérni, hogy egyforma távolságra tudjanak tüzelni, akár srapnelt, akár gránátot használnak. CSIKÁNY 1998, 122.; PAULA 1997, 128-133. old. PAULA 1997, 62-63. 421