Kisné Cseh Julianna – Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Tata, 1997)

Számadó Emese: Brigetio kutatástörténete

bormű egyik része (Phaedra) az észak-komáromi Duna Menti Múzeumba, a másik fele, (Hippolytos) pedig a dél-komáromi Klapka György Múzeumba kerüljön. A tulajdonképpen minden korra jellemző kőbányászás főleg az 1860-as évektől élénkült meg, amikor a télen egyre nagyobb számú munkanélküli parasztok, a helyi birtokosok megbízásából termelték ki a még meglévő falakat: egy hegyes vasrúddal szurkálták a földet, s ahol az követ ért, ott kezdtek el ásni, így a falak közti föld gyakorlatilag érintetlen maradt. Egészen a legutóbbi időkig ezt a módszert követték a rablóásatók. A kőkitermelések alól csak az a terület mentesülhetett, amelynek tulajdonosa azt nem engedélyezte; fgy menekült meg a tábortól nyugatra fekvő terület, mely Gyürky-birtok volt, ellenben a tábortól délre lévő Löwinger-birtokon nagy pusztítást végeztek a kőbányászok. A Történeti és Régészeti Egylet igyekezett figyelemmel kísérni a Brigetioban folyó kőkitermelést. Ily módon ismerjük a katonavárosból Jupiter Dolichenus, szír hadisten templomát, melynek falait 1899-ben termelték ki, a tábor dny-i sarkától 300 m-re dél felé. A 3 m mély falkiszedésekből Milch Ármin az egylet tagja, maga is gyűjtő, 4x8 méteresnek határozta meg a szentélyt. Előkerült a kultusz-dombormű is, mely valószínűleg eredetileg a hátsó falon volt. A saruban, phrygiai öltözékben, egyik kezében kettős baltával vagy kalapáccsal, a másikban villámmal, jogarral vagy fáklyával ábrázolt, bikán álló Iuppiter Dolichenus domborműve ma a Duna Menti Múzeumban látható.

23 A brigetioi régiségek utáni amúgy is nagy kereslet az 1900-as évek elején ugrásszerűen megnövekedett, amikor is emberalakokat és feliratokat ábrázoló csontfaragványok és kőfaragványok kerültek elő a - legalább is a hazai és külföldi múzeumok és gyűjtők hiedelme szerint - föld mélyéből. Magas összegeket fizettek az eleinte szerényen csak egy és kétfejű, de még magasabbakat az egyre jobban szaporodó, tíz-húsz és százfejű faragványokért. A készlet kifogyhatatlan volt, amíg Alapy Gyula régész, a komáromi múzeum igazgatója rá nem jött a csalásra: néhány, gyors meggazdagodásra vágyó helyi lakos faragta a csontokat, majd trágyadombban érlelték és elásták, hogy in situ (eredeti helyéről) szedjék ki a földből a potenciális vásárlók előtt.

2A Gyulai Rudolf a XIX. sz. végén megpróbálta nyomon követni a Tata-Brigetio vízvezeték nyomvonalát. Tanulmányában kifejtette, hogy mérnöki szempontokat figyelembe véve a vízvezeték valószínűleg Tatán eredt, a Kertalja utcán haladt végig, majd kiérve a városból a Tata-naszályi szőlők oldalában vezetett. Gyulainak egy ószőnyi öreg azt mesélte, "hogy Tatából dróton járó arany kacsa a földben levő kő-gégén hordta volna hajdanában a leveleket Ószőnyre, s a Béla majornál bukkant a kacsa elő az út mentén vezetett csatornából. A vízve2

3 MILCH 1901. 24 PÓCZY 1976, 49. 153