Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)
Néprajz - Kövecses-Varga Etelka: Mogyórsbánya a népi építészete
A vályogtéglákat /"válki"/ szintén a telek vagy a part sárga, agyagos földjéből készítették.Avályogotugyancsakasima talajon, vagy gödörben készítettékelő.Aföldetpelyvával, vízzel keverték össze, többször átkapálták, majd lábbal gyúrták vagy lóval tapostatták. A meggyúrt földből mindjárt elkezdték a vályogvetést. A fából készült vályogvetőt "rámának" nevezték. Másfél-két hét múlva a megszárított, megszikkadt vályogtéglákat "kalitkába " vagy másként "kúpba" rakták. Ezt kártyavár-szerűén rakták fel gúla alakban, de az oldalakra is állítottak egy-egy téglát, hogy lef ollyon rajtuk az esővíz. Akineknem volt kitermelhető földjea telkén, cigányokkal vettettea vályogot. A vályogvető hely a falutól nyugatra lévő "libalegelő" melletti vizenyős térség volt. A cigányok a szomszédos faluból, Nagysápról jártak át. A földet helyben termelték ki, a pelyvát viszont az építtetőnek kellett vinnie. Az 1960-as években még dolgoztak itt a vályogvető cigányok. A vályogfal készítésekor nem állították be előre az ajtó- és az ablakkereteket, csak kihagyták a helyét. Ezeket a részeket gerendával hidalták át. A téglák felrakásához kötőanyagként híg sarat használtak. A jobb kötés érdekében az egyik sorban hosszában, a másikban keresztben rakták a téglákat./5.kép/ A vályogfalak készítéséhez már általában kőművest hívtak. Századunk húszas-harmincas éveiben Tatról jártak át a kőművesmesterek, un. "vállalkozók", pl. Hummel /magyarosított nevén Hunyadvári/ Sándor, Schalk Ferenc és Vóngszumer /Wagensommer/ Mihály, ők jártak még Tokodra, Ba jótra, Tátra, Nyergesre, Nagysápra és Bajnára is. Az 1920-as évektől kezdve már előfordult a vályog és a tégla vegyes alkalmazása, amikor e kétféle építőanyagot kétsoronként váltogatták. A sarkokat és az ajtókereteket - ha tehették - égetett téglából rakták. Kizárólagos téglaépítkezésre csak a II. világháború után került sor, de még ekkor is előfordultak tiszta vályogházak egészen az 1960-as évekig. Hogy a vályog üyen hosszú ideig megtartotta elsőségét, annak oka az volt, hogy olcsó, hosszabb szállítást nem igénylő, jól bevált építőanyag volt. A födém készítése A falazat elkészítése után a hosszanti falak tetejére sárgerendákat fektettek /"hrada'7, amelyekbe még a felrakás előtt bevésték a keresztgerendák helyét. A helybeliek szóhasználatában "mestergerendának" nevezett középső gerendát csak a régi, szabadkéményes házaknál alkalmazták, s akkor is csak a konyha felett, a ház hossztengelyében. Az egyik oldalon erre építették rá a szabadkéményt. A keresztgerendákat a sárgerendákra merőlegesen, 75-100 cm sűrűségben rakták fel úgy, hogy a sárgerenda előre elkészített hornyaiba illeszkedjenek. A keresztgerendák az udvar felé 60-80 cm-nyire nyúltak ki és az ereszt /"sztreha"/ alkották. A födémborítás elkészítésének többféle módja volt. A legelterjedtebb födémtípus a deszkafödém volt, amelynek kétféle változatát ismerték: az egyszerű és a boruló deszkafödémet. Ez utóbbi a gyakoribb, bár több fát igénylőmegoldás volt. A deszkafödémet a padlás felől kb. 5 cm vastagságú pelyvás sárral tapasztották be /"mázad"/. A födém elkészítésének egy pólyafödémre emlékeztető megoldása is volt. Ezt legidősebb adatközlőim is csak bontás közben látták, illetve szüleik elbeszélése alapján ismerték. Ezt úgy készítették, hogy a keresztgerendák két-két hosszanti oldalában 1 -2 cm mélységű hornyokat vágtak, s ezt követően a keresztgerendák közötti távolságot a hornyokba fűzött, szalmás sárba beleforgatott és kiszárított karókkal /"csatlókkal"/ töltötték ki. Az így elkészült födémborítást alul-felül betapasztották. 154
