Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)

A Babits Mihály halálának 50. évfordulójára rendezett tudományos emlékülés anyaga - Keresztury Dezsővel beszélget Kelevéz Ágnes: Babits kéziratos hagyatékának utóélete

detlenségben és marakodásban éltek együtt. Ekkor történt az, hogy a Széchenyi Könyvtárban - ahol kézirattárosként dolgoztam - jön hozzám egy úgynevezett fölhajtó, aki az érdekes kéziratokról szokott hírt adni, és hoz nekem egy Babits kéziratot. Honnan kerül tek ezek elő? El kezdtem nyomozni, és kiderült: az Ildikó lopja a kéziratokat és eladja azokat. Mondjuk 5 Ft-ért lehetett egy Babits levelet kapni. Ez volt a jövedelemforrása. Gyorsan elmentem Ildikóhoz, akit rettentő rossz állapotban találtam. Elmondta, hogy már egy lepedője sincs, mert az Ildikó mindent eladott. Iszonyatos rendetlenség volt, és akkor az egyik karosszékben megláttam két sziámi macskát, amint valamilyen papiroson üldögélnek. Megnézem mi az, hát látom, hogy egy nagyon gondosan tisztázott Babits kézirat, és csupa macskahúgy. "Ez lehetetlen - mondtam - itt valamit tenni kell." Előbb megbeszéltem a dolgot Basch Lóránttal, majd Ilonkával. Nehéz feladat volt, de egyszerűen nem volt más választásom, fel kellett lépnem, odamentem hozzá és azt mondtam: "Ilonka kérem, nézze, ha a Széchenyiben lesznek a kéziratok, ott vigyáznak majd rá, és ígérem, hogy maga bármikor hozzáférhet a hagyatékhoz, fölhasználhatja forrásanyagnak. Kössünk egy szerződést: a könyvtár megvásárolja magától az egész hagyatékot, de maga hozzáférhet, amikor csak szüksége van rá." Hosszasan alkudoztunk. Végül sikerült egy nagyobb összeget a minisztériumtól megszerezni - ott még volt ennyi összeköttetésem, tekintélyem -, melynek a felét készpénzben kapta meg Ilonka, a másik felét pedig havi részletekben, mintegy "apanázs"- ként. Ezt azért csináltam, mert ha odaadom neki az egész összeget, azt vagy rögtön elpazarolja, vagy az Ildikó hordja szét. így legalább biztosítva volt egy kiegészítő havi jövedelem, amit aztán Ilonka élete végéig mindig valahogy sikerült meghosszabbítani. Ez akkor nagy szó volt, mert ezt a korszakot bátran nevezhetném anti-Babits évtizednek is, amikor egy sort sem lehetett kiadni tőle, vagy jót leírni róla. KÁ.: A Széchenyi Könyvtár szerzeményezési naplójának adatait vizsgálva, ez a vásárlás 1952-ben történt. K.D.: Az évszámra pontosan nem emlékszem, de akkortájt lehetett. A megállapodás után fogtam két nagy koffert, kimentem Ilonkához és mindent összecsomagoltam. Beültem egy taxiba, beszállítottam a kéziratokat, amit feldolgozandó anyagként elraktároztunk a Széchenyiben. Akkor a feleségem azt mondja nekem: - Bevittétek a fényképeket is? - Arra nem emlékszem - mondom. - Nézzétek meg a fürdőszobában, mert az Ilonka egyszer rettentő büszkén mondta nekem, hogy talált helyet a fényképeknek is. A fürdőszoba ajtaja fölé csináltatott egy polcot. Nézted? -Nem néztem. Elmentem és tényleg megtaláltam, akkor egy második nagy átfésülés után minden elszórt, elrejtett anyagot begyűjtöttem és bevittem a Széchenyibe. Nem sokkal azelőtt került a kézirattárba Belia György, akit én rendes fiúnak találtam, őt bíztam meg a hagyaték feldolgozásával, amit ő lelkiismeretesen el is végzett. KA.: Mi történt a Jagelló úti lakással? K.D.: Ilonka halála után azt mondtam, hogy próbáljuk ezt a lakást irodalmi emlékhellyé berendezni. Őrizzük meg a bútorokat, hozassuk rendbe őket. Ildikó esetleg lakjék ott, legyen ennek az egésznek felügyelője, így lehet jogcíme arra, hogy ott lakjék. Nem engedték. Próbálkoztam mindenhol. Akkor történt életemben egyszer, hogy sírva fakadtam egy beszélgetés közben. Elmentem Illyés Gyulához, akivel nagyon jó barátságban voltunk, és aki tényleg nagyon sokat köszönhetett Babitsnak. Akkor óriási tekintélye volt, és azt mondta: -" Ne vacakoljatok, az egész országból már múzeumot akartok csinálni? Az írónak maradjanak meg a művei, a többi érdektelen. 9