Bíróné dr. Szatmári Sarolta szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Tata, 1986)

Fürészné Molnár Anikó: Munkásmozgalom a tokodi üveggyárban a gazdasági válság idején

június havában történt éspedig oly alakban, hogy az egyes üvegfajták accordalapbérét szabályoztuk." „Ha meg is állapítjuk — írta augusztusban az Üvegipari Munkás

12 —, hogy a legutóbbi időben javultak a kereseti viszonyok, de az nincs arányban a végzett munkával és a drágasággal... A munkások megfeszített erővel dolgozva fokozták a termelést, de ezt csak úgy lesznek képesek megtartani, ha olyan béreket kapnak, hogy abból kellően táplálkozhassanak." Novemberben már arról írtak, hogy „ez a vállalat, amely 40%-kai emelte áruit, arra sem hajlandó, hogy vállalatának egyik ágazatában dolgozó munkások keresetét 10%-kai megjavítsa, vagy a hónapok óta húzódó, s már többször megígért cipőket — ami megállapodás szerint jogos a munkásoknak — kiutalja."

13 A tárgyalások alkalmával a munkások csak ígéreteket kaptak. Az üveghutában dolgozó munkásság bérviszonyaiban nagy szerepet játszó — a pénzbeli keresetüket kiegészítő — természetbeni ellátást 1926. december 31-ével az üveggyárak beszüntették. A „beállott bércsökkenés — tudósított az Üvegipari Munkás

14 — a Tokodi és Ajkai gyárakban dolgozó szaktársainknál váltott ki nagyobb elkeseredést, mert a két gyár vezetősége részéről azt helyezték kilátásba, hogy az újítással nem az a céljuk, hogy a munkások keresetét csökkentsék, hanem a megváltozott viszonyok s az új valutára való áttérés tette lehetővé a vételezés megszüntetését. Meg kell állapítanunk — folytatja a cikk —, hogy az új bérrendszerre való áttérés szinte forrongást idézett elő a két gyárban dolgozó munkásság nagy részénél. És ez érthető is azoknál a munkásoknál, akik nagy családdal vannak, mert az új bértarifa alapján elért bérek, illetve kereset alig, vagy egyáltalán nem több mint a vételezés idején volt pénzben. Márpedig ez éppen a nagy családdal küzdő szaktársaknál heti 50, sőt 150 ezer korona bérveszteséget is jelent." Elégedetlenségüknek a tokodiak 1927. május elején kifejezést adtak, az igazgatósághoz intézett kérelmükben a bérek föl javítását kérték legalább olyan arányban, amint az a pengő életbelépése előtt volt. A „kérelem július 17-én egy új bértarifa formájában nyert elintézést, amely újítás alig hozott valami javítást a munkabérekben."

15 Mire ugyanis valami kevés javítás bekövetkezett, azt ötszörösen elvitte a drágaság. A munkások elhatározták, hogy memorandummal fordulnak az igazgatósághoz, hogy „az újabb drágulás arányában javítson keresetükön, mert a mai keresetükből megélni lehetetlen." „Az elkeseredés nőttőn-nő — írta az Üvegipari Munkás

16 —, és sajnos, jogos az elkeseredése a munkásságnak az üveggyárakban, mert szemük előtt játszódik le a vállalatok ingatlanok és egyéb befektetésekben való gyarapodása és a munkásságnak nem jut egyéb, mint a folytonos küzdés a nehéz élettel és lerongyolódás családtagjaival együtt." Az 1923—1928-ig terjedő időszak bérharcaiban a tokodi munkások megismerték az üveggyár vezetőinek igazi arcát, ráeszméltek arra, hogy a tőkésekkel csak úgy képesek a siker reményében megbirkózni, ha összefognak és ha számításba veszik a bérharc elhúzódásának lehetőségét is. 175