Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Tata, 1968)

Esztergom népességének és társadalmi rétegeződésének alakulása a XVIII. sz. első felében

utca az iparosok lakhelye, de számos kézműipafosa volt az egyre inkább főútvonalként kiépülő Buda utcának is. A földmű vességtől teljesen el nem szakadt, ill ahhoz átmenetileg visszatért kézművesség mellett, a városi polgárság másik fele kizárólag 7nezőgazdaságból élt, A város határában fekvő, és a volt Kovácsi nevű szomszédos település szántóin — amely a XIV. sz. derekától a királyi városhoz tartozott — termelték gabonájukat. Az 1720. évi adóösszeírás „Megjegyzései" szerint a határ két fordulóból állott, s a gyenge talajon nem sok eredményt mutatott. Bél Mátyás megjegyzése: „Én még sosem láttam gyengébb vetéseket. Az aratáskor alig látszik a gabona szalmája, amelyek pedig magasabbra nyúlnak, azokat a zivatarok döntik meg."

33 Ezen felül a 4—5 évenként megújuló árvizektől is sokat szenvedhetett a szántóföldi művelés. Esztergom földműves gazdái tehát nem élhettek valami magas anyagi színvonalon, noha a bortermelés, kedvező esztendőben némileg kárpótolta is az egyéb területen szenvedett hiányokat. A kir. várostól D-re hosszan nyújtózó legelőire és a Körtvélyes-, Nyáros-szigeteken levő kaszálókra alapozódott az állattartás. A Primás-szigetet, a város polgárságának súlyos sérelmére, többszöri perlekedés ellenére is, a primas szerezte s tartotta meg magának. Az 1699-ben tartott dica-ör.iszeírás tanulsága szerint ez időben a királyi város lakossága 253 ökör, 179 ló, 343 tehén, 79 tinó, 93 disznó és 119 juh után adózott.

34 A Duna-utca polgári lakosai — akik között iparos is kevés számmal akadt — képezték a város polgárságának a szegényebb rétegét. Az egy háztartásra jutó szőlőbirtok itt mindössze 6—8 2

k kapás területet tett ki, szemben a többiek másfélkapással nagyobb átlagával. Húsz kapást meghaladó szőlővel rendelkező alig akadt közöttük. A pusztán mezőgazdaságból élő polgárok egyharmada egyáltalán nem, vagy csak igen csekély, 5 kapásnál kisebb szőlővel rendelkezett. Sorsuk alig különbözött a zsellérekétől, bár saját házuk volt. Házaik értéke, a fennmaradt végrendeletek tanúsága szerint, alig haladta meg a 40—60 Ft-ot. A környező falvakból Esztergomba szökött jobbágyok s zsellérek soraiból került ki a többségük. A királyi város lakoságának 46'%-át kitevő polgárság mellett a népesség nagyobbik felét — 54%-át a zsellérség és cselédség, azaz az inquilinusok és subinquilinusok néptömege képezte. A saját házában lakok aránya — az inquilinusoké — jóval kisebb lehetett, mint a más házánál lakóké, a subinquiiínusoké. Napszámcskodással, nagyobbára kapálással és időszakos iparűzéssel keresték a megélhetésükhöz szükségeseket. Köri Jkből került ki, a teljesen nincstelen subinquilinusok soraiból, a tehetősebbek szolgaszemélyzete. Életnívójukra következtethetünk a városi tanács árszabályaiból ismert béreik nagysága alapján. 1734-ben a szolgák bérét az alábbiakban szabta meg a tanács: 33. Bél Mátyás: i. m. 10. old. 34 Villányi: Három évtized... 59. old. 397