Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses III. Régészeti adatok Tata történetéhez 1. (A Tatán 1999-ben megtartott tudományos ülésszakon elhangzott előadások anyaga). Mecénás Közalapítvány, Tata, 2003.
Ifj. Bóna István: A tatai római freskós szoba mennyezetének restaurálása
A rekonstrukció alapelve a visszafordíthatóság volt. Csak olyan módszereket lehetett alkalmazni, amelyek lehetővé teszik a töredékek sérülésmentes kiemelését, az egész rendszer átalakíthatóságát és az esetleges új leletek beépíthetőségét. Ezt a ma már evidens elvárást akkoriban több különleges indok kényszerítette ki. Az egyik annak a biztos tudása volt, hogy még sok freskótöredék fekszik a föld alatt. Lehetőséget kívántak teremteni az esetleges későbbi ásatásokon előkerült freskók későbbi beépítésére és arra, hogy a rekonstrukción változtatni lehessen, ha az újabb leletek azt indokolják. Az egész együttest szétszedhetőre és hordozhatóra kívánták építeni, hisz a jövőben történhetnek olyan változások, melyek indokolhatják a freskó elmozdítását. A vakolatok elvékonyítását, mely abban a korban szinte kötelező volt, a megrendelő szigorúan megtiltotta. A töredékek ugyanis nem mindig a festett felületeknél illenek össze. Az újonnan előkerülő freskók későbbi beilleszthetőségét is elő akarták segíteni ezzel. Akkoriban még nem volt szempont, hogy megőrizzenek olyan fontos információ forrásokat, mint a falszerkezet lenyomata a vakolatok hátulján. Ráadásul a téglák mintái gyakran segítettek az egyszínű felületek kirakásakor. Azt sem vették figyelembe, hogy a vakolatnak köszönhetjük, hogy a festmények egyáltalán ránk maradhattak. Ma, amikor egy-két országtól eltekintve mindenütt tilos a vakolatréteg elvékonyítása, el sem tudjuk képzelni, milyen komoly harcot kellett vívni a vakolat megőrzéséért (I. tábla 1-3.) Korszakalkotónak mondható és még ma is teljesen helytálló a szoba esztétikai bemutatásának koncepciója. A harminc évvel ezelőtt lefektetett elveket sokan még ma is túl szigorúnak ítélik. Legtöbben azt vitatják, hogy a mitológiai jeleneteken semmiféle kiegészítést nem alkalmaztak. A jobb megértést rekonstrukciós rajzok, festmények szolgálják, melyek egy részét a katalógus is tartalmazza. A falak színezéséből is csak az alapszínek világosabb tónusait festették fel, a részleteket teljesen elhagyva, azokat a látogatóknak kell képzeletben helyreállítaniuk. Hogy ezek az elvek mennyire helyesek, azt jól bizonyítja a Héraklész és Hészioné képről készített két rekonstrukció. A jelenet és a figurák korabeli ábrázolásainak alapos tanulmányozása után is, minimum két lehetséges verzió maradt „versenyben". A Héraklész ábrázolásokról soha nem hiányozhat a bunkósbot. A párhuzamok szerint ezt a hős mindkét kezében tarthatja, különböző módokon. Esetünkben mindkét kéz hiányzott, és a botnak sem maradt semmi nyoma. A hiányzó részek formái behatárolták a lehetséges kéz- és bot-tartásokat, így két egyenértékű változatot tudtunk készíteni. Úgy gondoljuk, hogy a kezét a megszabadított Hészioné felé nyújtó figura a meggyőzőbb, de a másik is legalább ilyen valószínű. Ha az eredeti képet akartuk volna kiegészíteni, mindenképpen választanunk kellett volna, ami a látogatók félrevezetését eredményezhette volna. Ok ugyanis azt hihetnék, hogy a kiegészítés az egyetlen hiteles megoldást nyújtja, pedig valójában az előbb említettnél még több egyenértékű megoldás is lehetséges (II. tábla 1., III. tábla 1-2.). A Mars és Ilia képről a Magyar Nemzeti Múzeumban hosszú ideig volt látható egy kiegészített rekonstrukció. Ez más volt, mint a mi verziónk. Bizonyítani tudjuk, hogy a mienk a jobb, a közönség azonban évtizedekig a másik variációt láthatta, bizonyos értelemben félrevezették. Sokkal helyesebb, ha nem egészítünk ki egyáltalán, lehetősé152
