Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses III. Régészeti adatok Tata történetéhez 1. (A Tatán 1999-ben megtartott tudományos ülésszakon elhangzott előadások anyaga). Mecénás Közalapítvány, Tata, 2003.

Vékonyné Vadász Éva: Kora vaskori halomsír Tata határában

A vas elterjesztésével kapcsolatban - bár sokan foglalkoztak vele - még mindig csak óvatosan lehet nyilatkozni. Ha a mezőcsáti sírokat és az ún. kincsleleteket megvizsgáljuk, hát bizony nem hemzsegnek bennük a vasból készült tárgyak! S amelyek vas zabiákat, esetleg késeket tartalmaznak, nem tartoznak a korai leletek közé (pl. Fügöd: KEMENCZEI 1988.). Egyedül a jellegzetes, levelükön alul átlyukasztott vas lándzsák, amik a késői urnasíros környezetben gyakrabban előfordulnak (pl. Brno-Obrany, 169. sír: STEGMANNRAJTAR 1986, 214-216., T. 2-3.). Az idézett szerzőnővel abban is egyet tudok érteni, hogy a vas, mint nyersanyag ismeretének egy közvetlenebb, Balkánon át vezető útja Görögországból is jól elképzelhető. A két lehetséges útvonal egyébként nagyon jól látszik a jellegzetes lándzsák által összeállított elterjedési térképen (Uo. T 5.). Az, hogy a vas fegyverek és tárgyak elterjesztésében nem tulajdonítok a preszkíta népcsoportoknak kizárólagos szerepet, nem jelenti szerepük és jelentőségük kizárását részemről a korai vaskor kialakulásában. Jól érzékelhető ugyanis, hogy feltehetően sorozatos lerohanó támadásaik széles körben felbolygatták a különböző és egymással békében élő késő bronzkori népcsoportokat. Idegen szokásaikkal, szép és hathatós fegyvereikkel és lószerszámaikkal pedig szinte forradalmi változásokat idéztek elő a közép-európai népek lószerszámozási tradícióiban és ezzel együtt fémmegmunkálásukban is. Komárom-Esztergom megye területén nem ismerünk preszkíta leleteket, s ez valószínűleg a kutatások hiányosságával magyarázható. Ugyanis DNy-Szlovákiában a lelőhelyek sűrűsége szinte az alföldihez hasonló. S nemcsak kincsleleteket, hanem sírokat is ismerünk, ami tényleges jelenlétet, s nem csak kereskedelmi kapcsolatokat bizonyít (a szlovákiai preszkíta leleteket legutóbb Romsauer gyűjtötte össze és értékelte: ROMSAUER 1999.). Az eddig elszórtan közölt leletek kapcsán a szerző több megállapításával egyet lehet érteni. Mindenekelőtt azzal, hogy a helyi - főleg lausitzi és gávai - összetevő igen jól érzékelhető a lelet-együttesekben (ugyanúgy, mint nálunk a Mezőcsát csoport anyagában is). Automatikusan adódik ebből, hogy a preszkíta népcsoportok benyomulását a szerző Morvaországból feltételezi - s az út keletről a Kárpátoktól fira jól is követhető. Ezzel azonban a szerző körmönfont magyarázkodásokra kényszerül a kerámia „post-Gáva" jellegzetességeit illetően. Késő bronzkori, gávai „örökség" azonban a közép-alföldi mezőcsáti edények jó részén is észlelhető, a lausitzi, kyjaticei fazekas hagyományok „továbbélése" mellett. Kérdés akkor, nem lenne-e kézenfekvőbb, ha DNy-Szlovákiába az Alföldről is feltételeznénk preszkíta behatolásokat - méghozzá ugyanazon az útvonalon, amit valamivel később a vekerzugi, rokon szkíta népcsoportok is használtak (ld. erről alább)? Be kell azonban ismernem, hogy hasonló feltevések (mármint hogy preszkíta népcsoportok az ÉK-Dunántúlra É felől, lausitzi népekkel keveredve jutottak a HB-HC fordulóján) engem is megkörnyékeztek, különösen a Tatabánya-dózsakerti temető több, belülről kinyomott dudoros edénye kapcsán (VADÁSZ 1986, Abb. 4. 1., 6.; az itt közölteknél jóval több hasonló edény, vagy töredék fordul elő a temetőben). Az előzetes tájékoztatásban azonban ezt kifejthetetlennek és túlbonyolítottnak tartottam, s megelégedtem csupán a jó morva lausitzi párhuzamokkal. Romsauer idézett munkájában nagy hiányosságnak tartom, hogy a mariai preszkíta leletek kapcsán épphogy megemlítette az ugyanitt előkerült két szkíta sírt. Ennek keltezéssel kapcsolatos bonyodalmaira az 59. j.ben térek ki. 15 Nem kívánom az olvasót még további finom-kronológiai rendszerek ismertetésével fárasztani. Ezekből az utóbbi időkben több is megjelent - s a lényeget illetően nem történt nagy változás. Csak a tendenciák érzékeltetéséhez jegyzem meg, hogy pl. Stegmann hat alperiódusra osztotta a Dunántúl (lényegében) HC időszakát: STEGMANN 1992, 161-166. Stegmann kronológiai megfigyeléseivel én egyetértek (és igen sajnálom, hogy hasonló nem Patek nagy munkájában született meg), viszont az ilyen részletező kronológiai beosztást én a periodizálás „vadhajtásának" tekintem, aminek még különösebb értelmét sem látom. Részemről egy-egy kulturális egységen belül elegendőnek vélek egy hagyományos hármas tagolást, esetünkben különösen azért, mert a katonai arisztokrácia tündöklő hatalma nem tarthatott tovább 100-150 évnél. S ráadásul az arisztokrácia erősen hagyományőrző temetkezéseinek leleteit erre nem is tartom a legmegfelelőbbnek. Sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének ebből a szempontból a köznépi temetők, melyekben a népi összetétel jobban érzékelhető, elemezhető. Ezek azonban minden kronológiai rendszerben méltatlanul elhanyagoltak (leginkább a bizonytalanabbul keltezhető, szegényes fémanyaguk miatt). A kronológiákhoz ld. még a 62. j.-t. 16 Vékony korábban általánosságban foglalkozva a gyepű-kérdéssel, csak érintette a szkíta kori Kárpát-medencei helyzetet (VÉKONY 1979, 304-305.). Részletesebben, s csak a szkíta kori viszonyokra vonatkoztatva fejtette ezt ki az 1984. évi veszprémi konferencián: VÉKONY 1986, 263-264. 17 Komárom-Esztergom megye területéről több vekerzugi típusú lelőhelyet ismerünk. Sajnos ezeknek többsége régi, vagy amatőr ásatásból származik - vagy adomány. Legközismertebb lelőhely így Tokod-Erzsébetakna (MRT 5, 331-332., 22/16. és 57. kép.; több képanyagot közöl innen Patek: PATEK 1984, T 18. 9-19. és 101