Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Magyar Eszter: Falu vagy mezőváros? (Visegrád a 18. században)

diáknak már 1720-ban is elterjedt fejősállata volt.

29 Megszigorították az igás állatok és a sertések erdei legeltetését. Korlátozásokat vezettek be a jobbágyság erdőhasználatában is, (ehhez jogi megalapozást valószínűleg Mária Terézia Urbáriumának erdészeti rendelkezései adtak), a lakosság nem folytathatott az erdőkben a továbbiakban mész- és szénégetést, és fel kellett hagyniuk a fakereskedelemmel is. Ezeket a lehetőségeket a szomszédos pálos uradalomban a jobbágyokkal megegyezve továbbra is engedélyezték. A megélhetést elősegítette viszont, hogy a század utolsó évtizedeiben nagyobb arányúvá válik a kőbányászat. A kőbányák bérlői már ebben a korban is többnyire budai, fővárosi polgárok és vállalkozók voltak. A fellendülést mutatja, hogy az anyakönyvekben rendszeresen feltűnik a lapicida foglalkozásnév, és a halálokok között megjelenik a bányaszerencsétlenség, mint sajnálatos, de nem ritka esemény.

30 A mezőváros kereskedelmét egyetlen vegyeskereskedő képviselte a 18. században, aki a század első felében görög, a másodikban már zsidó nemzetiségű volt. Úgy látszik, hogy Visegrád vásártartási jogával nem tudott élni, nem lett belőle piachely. Ehhez túl közel feküdt Vác, Esztergom és Szentendre. A mezőváros ipara a század második felében is lényegében megmaradt a falusi parasztipar szintjén, annak ellenére, hogy új, már specializációt ígérő iparágak is feltűnnek, mint például kalapos, pék, szíjgyártó. Az uradalmi épületek karbantartására sem a helyi mesterembereket kérik fel, hanem Esztergomból és Vácról hoznak kőműves vállalkozót. 1792-ben Visegrád határában a Lepence patak völgyében timsóbányát fedeztek fel. A kitermelés lehetőségeit a kamara a Selmecbányái bányaigazgatóság szakembereivel vizsgáltatta meg. A timsógyártó mester Felső-Ausztriából érkezett. A gyártás már 1793-ban beindult. A bányát és a gyárat szintén budai polgárok bérelték, a bányászok részben Selmecbányáról és szomszédos falvaiból, részben Ausztriából érkeztek. A jövevények valószínűleg az elengedhetetlen szaktudást hozták, míg a szakképzetlen munkások a helyiek közül kerültek ki. A kamara nem folyt bele a munkálatokba, a bányabérlők a területet pénzért bérelték, és a gyártáshoz szükséges fát teljes áron vásárolták az uradalomtól.

31 Az akkori birtokvezetés egyáltalán nem szorgalmazta az ipari és a bányászati tevékenységet. A selmec- és körmöcbányai bányavállalkozókat, akik a 18. század első felében félbehagyott bányák újranyitásával kísérleteztek, inkább akadályozták, mint segítették a munkájukban. Hasonlóan nehezítették a Szentendre határában felfedezett „turfa" (tőzeg) telepek kitermelését.

32 A Visegrád határában folyó timsógyártás egyébként néhány évtized múlva megszűnt, oka valószínűleg a lelőhely kimerülése volt. A következőkben azt vizsgálom meg, hogy mennyiben felelt meg Visegrád úrbéres és jogi helyzete a bérlős mezőváros kritériumnak, vagyis annak, hogy úrbéres szolgáltatásait legalább részben készpénzen megválthatja. A visegrádi jobbágyok úrbéres tartozása a Starhemberg időben viszonylag kevés volt. A korai idők92