Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Magyar Eszter: Falu vagy mezőváros? (Visegrád a 18. században)

megtelepedésre utal az, hogy a lakosoknak még semmi vetésük sem volt és szőlőt sem fogtak, ellentétben a szomszédos kontinuus falvakkal. 1698-99 táján hatalmas változás következett be a település életében, megcsillant a várossá válás (lehetősége). Visegrád határában ércet reméltek, és a kamara bérbe adta a települést egy vegyes összetételű bányatársaságnak, amelyben komáromi, esztergomi és máshonnan való várkatonák, szabad kisnemesek, kamarai alkalmazottak, győri, komáromi városi polgárok és ismeretlen társadalmi állású személyek egyaránt előfordultak. A bérlet először három évre szólt, de a kamarának további tervei voltak. A lakosság létszáma 49 „jobbágyra" (bányász?), és majdnem ugyanannyi hazátlan zsellérre ugrott fel. A határban bányát is nyitottak, valószínűleg nemesfém után kutatva, de nem lehet tudni, hogy pontosan mit bányásztak. A bérlet hamar megszűnt, az ok: vagy az érckutatás volt eredménytelen vagy a kamara félt a város elvesztésétől, mindenesetre Visegrádnak más jövőt szántak, elzálogosították gróf Ernst Rüdiger Starhemberg hadvezérnek és örököseinek. A gróf a Visegrádi volt koronauradalomból egy kicsiny, négy településből álló birtoktestet kapott. Visegrád mezőváros caput bonorum, tartozékok: Nagymaros mezőváros, Kisoroszi és Kismaros jobbágyfalvak. Az uradalom a 18. század folyamán Zebegény és Kóspallag újonnan telepített jobbágyfalvakkal egészült ki.

6 Visegrád lakosságának nagy része, a bányászathoz kapcsolódó népesség eltávozott, helyükbe a Német Birodalomból svábok (az 1710-es években beköltözöttek a Diliingen melletti Duna-parti kistelepülésekről), ismeretlen helyekről magyarok és szlávok léptek. Az 1710-es évek elején a lakosság 40%-a még magyar, származási helyüket az 1712 óta vezetett anyakönyvek a németekkel és a szlávokkal ellentétben egyáltalán nem tüntették fel. A szinte évenként készített vármegyei és országos összeírások és az anyakönyvek azt is elárulják, hogy a korán beköltözött magyarok gyökeret vertek a helységekben, de a sváb és bajor telepesek között gyakori volt az elköltözés, fluktuáció. Egy-két anyakönyvi bejegyzésben szerepelnek, de az összeírásokba legtöbbször bele sem kerülnek. Az élénk mozgolódás, helykeresés valamennyi Buda környéki korai sváb betelepítésű falura érvényes. Visegrád esetében hozzájárult ehhez, hogy a kezdetben cívisnek nevezett, zömében iparosokból álló lakosság csalódott, hiszen nem városba, bányavárosba került, megszálló szerződésüket Starhemberg jószágkormányzója elvette, és jobbágyfaluként kezdte kezelni a települést, bevezetve a korábbi egyösszegű adózás helyett a cenzust és a robotot.

7 A visegrádi lakosság már stabilnak tekinthető magja az 1730-as évekre állt össze (mint azt Bél Mátyás is helyesen állapítja meg): 1736-ban már 65 háztartást írt össze a vármegye, az uradalom ennél jóval többet. A nemzetiségi megoszlás: 21 magyar, 33 német 11 szláv nevű személy, két belga származású család (valószínűleg a visszafoglaló háborúk után maradtak itt).

8 A német nemzetiségűek, ill. nevűek között ekkor jelennek meg az osztrák iparosok, elsősorban Alsó-Ausztriából. 1755-re a kamarai birtokvissszaváltás idejére a lakosság létszáma lényegében már elérte azt a nagyságot, amelyet a település földrajzi lehetőségei, a határ 85