Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Gyáni Gábor: A biografikus és az antropológiai várostörténet-írás

nalmainak. így volt ez gyakorta akkor is, ha történetesen jónevü, sőt olykor elsőrangú szaktörténészek köréből verbuválták egy-egy városbiográfia immáron többnyire népes szerzői gárdáját. Nem a szerzők egyéni felkészültségén, vagy szakmai elmélyültségén, hanem főként azon múlt és múlik ma is a dolog, hogy - Vörös Károly gondolatmenetét követve - a helytörténet és az országos történet által használt fogalmak és külön-külön elért eredményeik egyeztetésének a kényszere a helytörténetet lényegében az országos történet művelésének rendeli alá. Ha viszont a kívánatos egyeztetés megtörténik, vagyis kellő figyelmet kap az országos magának a helyinek az elemzése és értékelése során, akkor hovatovább tarthatatlannak bizonyul a városbiográfia műfaji aranyszabálya, miszerint a történésznek a maga egyediségében kell tárgyát megragadnia és azt egyéniesítve kell ábrázolnia. Ez a norma határozott korlátokat szab a komparatív eljárások alkalmazásának. A helytörténettől ugyanis éppen azt várják el, hogy a lokalitást a maga komplexitásában, a mikrovilág egészét átfogva tárja fel és extenzivitásában mutassa be. Amint Vörös Károly fogalmaz: a helytörténet keretei között „a szerves közeget a legkomplexebb módon lehet megközelíteni: ki lehet terjedni életének minden vonatkozására a politikai magatartástól kezdve családi kapcsolatokon át az egészségügyi, demográfiai vagy kulturális problémákig, a szokásokig s ezek legkülönbözőbb kölcsönhatásainak vizsgálatáig, mindennek során a teljesség lehetőségével."

10 Ám a várostörténet immár nem helytörténetként űzött szakszerű művelése tudatosan elfordul az egyedi teljesség iménti fogalmától és lemond a lokalitás komplex feldolgozásának ezen igényéről. Ezért referenciául olyan összefüggéseket határoz meg, melyek túlnyúlnak a település szorosan vett közigazgatási határain. Az urbanizáció, mint téma előtérbe kerülése a városhierarchiát helyezi a város belső világának a vizsgálata helyébe; a társadalomtörténet (a népesedés, a rétegződés, a mobilitás) városi keretekben jelentkező kérdéseinek a vizsgálata pedig ezeknek a társadalmi jelenségeknek és folyamatoknak a dimenziójában értelmezi mindazt, ami belőlük magukban a városokban tisztán megragadható. A város egyik érintett esetben sem önmagában válik kutatási problémává s nem is tekintik olyasvalaminek, amiből magából megmagyarázhatók lennének a városban történtek. Ez a helyzet végül oda fajul, hogy az eseményeknek idővel egész sora fog kihullani a történész által figyelemre méltatott dolgok köréből, hogy azok puszta helytörténeti érdekességű partikularitássá alakuljanak át. A városbiográfiával ekként szembeszegezett szakmai elvárások kivétel nélkül mind arra ösztönöznek, hogy a helytörténeti jellegű városkutatás határozottan szakítson saját műfaji hagyományaival. Bácskai Vera például, jellemző módon, azt nevezi a városbiográfia-írás elsőrendű „pozitívumának", hogy „a kutatók mind kevésbé tekintik vizsgálatuk tárgyát egyetlen univerzumként".

11 Evégett egyenesen arra biztatja a monográfiák szerkesztőit és szerzőit, hogy határozzák meg „a település esetenként, koronként változó helyét a város16