Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Gyáni Gábor: A biografikus és az antropológiai várostörténet-írás

A biografîkus és az antropológiai várostörténet-írás Gyáni Gábor (MTA Történettudományi Intézet, Budapest) A város mint a történeti vizsgálódás tárgya a biográfia műfajában fogant és azóta is megmaradt a biografikus megközelítés keretei között. A honi városbiográfia-írás aranykora a múlt század végére és századunk elejére esett. Ezekben az évtizedekben szinte minden valamirevaló városunk kapott egy monográfiát, melyben a szerző (akkoriban e munkákat rendszerint egyetlen helytörténész írta) az ősidőktől kezdve nyomon követte a helység írásos forrásokkal dokumentált múltját az akkori közelmúltig (többnyire 1848-ig). Nem tekinthető merőben véletlennek, hogy a századforduló éveiben ennyire az érdeklődés homlokterébe került a szabad királyi városok, sőt olykor még az 1870 után törvényhatósági joggal felruházott korábbi mezővárosok némelyikének is a múltja. Ekkortájt ugyanis a közösségi, tehát egyszerre nemzeti és helyi, főként a polgárival azonos városi identitás történeti megalapozása különösen aktuális szükségletté lett. A millennium akkori megünneplése szülte a tízkötetes magyar történelem sokszerzős vállalkozását; ezt a történetírói müvet a modern magyar nemzetállam történelmi emlékezetének, mintegy „emlékművének"szánta a dualizmus kori magyarországi elit.

1 A századfordulón egyre szaporodó városbiográfiákat ugyanakkor megrendelői, az ezeket a munkákat finanszírozó városok a polgár történelmi emlékezete monumentumainak szánták. Ha a nemzetállam történelmi kategóriákba öntötte önnön legitimációját, a polgárságnak ennél is nagyobb szüksége volt létezésének a historizálására. Egész egyszerűen azért, mert a modem polgárság háta mögül hiányzott a történelmi folytonosság adta biztonságérzet; kivált így állt a helyzet Magyarországon, ahol a kontinuus városi polgárság ráadásul gyakorta még csak nem is magyar, hanem mindenekelőtt német, vagyis Bürger. Ezért is érezték számosan nagy szükségét annak, hogy folytonfolyvást hangoztassák a városok és vele együtt a polgárság „ nemzetépítő" szerepét. „Nemzetifejlődésünk géniusza, olvassuk Éhen Gyula, szombathelyi polgármestertől, a századforduló egyik legszakavatottabb urbanistájától, kijelölte az utat, melyen haladnunk kell. S városaink történetének rövid vonásokban való ismertetése hangos intelem, melyszerint [sic!] hazánk jövendő fölvirágozásának legfőbb alapja a városok életerős fejlődésében keresendő."

2 Könnyen belátható ugyanakkor, hogy a polgár és a város történeti kategóriaként közvetlenül nem a politika, nem az állam, hanem mindenekelőtt a gazdaság és a társadalom fogalmi körén belül vált megragadhatóvá. így volt ez már pusztán azért is, mert amint azt újabb várostörténet-írásunk szépen kimutatta, a kora újkori és a 19század derekáig tartó premodern fejlődés élén nem a rendi kiváltságot élvező szabad királyi városok, hanem a földesúri függésben élő mezővárosok haladtak. A szóban forgó századok kiemelkedő urbanizációs teljesítménye valójában a jogilag alsóbb állá13