Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kedves Gyula: Fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban

Tulajdonképpen a 15. századi csatadöntő nehézlovasság korszerűsített változataként értékelhetők. Fegyverzetük is ennek megfelelően, elsősorban a közelharc megvívásához igazodott, amelyek közül legfontosabb a súlyos, kétélű pengével ellátott kard volt. Erőteljes hegye döfésre is alkalmassá tette. Markolatán megjelentek a kiegészítő szerelékek, a keresztvashoz csatlakozó hárítógyűrűk. Ez a kezdete a markolatszereiékes kardok fejlődésének, ami összefügg a vértezett könnyebbedésével. A vaskesztyű eltűnésével gondoskodni kellett a fegyvert markoló kézfej védelméről, s a 18. században bonyolult, hárítógyűrűkből és lapokból, markolatvédő pántokból és kengyelekből álló markolatok alakultak ki, amelyek szinte kosarat képeztek a kézfej körül. (Egyik legjellemzőbb típusa aschiavona, amely ugyan nem kifejezetten lovassági fegyver volt, de ekkor még nem is választották szigorúan külön az egyes fegyverek kardtípusait.) A tizenötéves háborúban a kürasszír vértezete még teljes vértezet volt, ami az eddig ismertetett félvértek elemein túl zárt sisakot, a teljes kart borító vértet vaskesztyűvel, a térdet is védő rákozott combvértet is magában foglalt. Tűzfegyverként 2 dörzskerekes puffer pisztolyt használtak, a tizenötéves háború második felében több ezrednél rövidebb csövű puskát is rendszeresítettek. A nehezen mozgó csapatnem igazából csak a csatadöntésre szánt lovasrohamok végrehajtására volt alkalmas, így a nagy mozgékonyságot megkívánó magyarországi hadszíntéren csak kisebb számban harcoltak. A külföldi lovasság legfiatalabb, mondhatni ekkor megszülető csapatneme volt a dragonyos. A dragonyosok voltak az összekötő kapocs a 16. és 17. század lovassága között, annak dacára, hogy szervezésükkor tulajdonképpen csak lóra ültetett gyalogságnak tekinthetőek. Dörzskerekes szerkezetű, de a muskéta méreteihez közelítő puskával szerelték fel őket (puskavillát ezekhez már nem használtak), ezáltal gyalogos harc megvívására is alkalmasak voltak. Nehéz, kétélű, egyenes pengéjű lovaskardjuk, illetve egyetlen pisztolyuk a lovas közelharcra szolgált. Egy univerzális csapatnem alakult tehát ki, ami azonban fejlődését tekintve egyértelműen a lovassághoz tartozónak tekinthető. Már szervezésével az volt a cél, hogy egy mozgékony, az addig alkalmazott lovastípusoknál könnyebb katonaságot teremtsenek, amely a gyalogságéhoz hasonló nagy teljesítményű puskájával más lovasságnál jelentősebb tűzerővel rendelkezik, s szükség esetén gyalogos harcban is megállja a helyét. Vértezetnek nevezhető védőeszközöket nem is használt a dragonyos, csupán egy könnyű nyitott sisak és mell 70