Borhy László – Számadó Emese szerk.: Acta Archaeologica Brigetionensia 2. Római kori csontfaragványok és modern hamisítványok (Komárom 2001)

Borhy László: A szőnyi csont- és kőfaragványokat hamisító műhely (Kat. 165-166.)

ajándékozott. Az ajándék nem volt hiába való: ebből az első sorozatból is, a következő években (1894-ig) pedig százával vásárolt a Magyar Nemzeti Múzeum. Az, hogy a szakemberek nem ismerték, nem ismerhették fel, hogy modern hamisítványokról van szó, több dologgal magyarázható. Egyrészt, az első sorozat készítményei pontosan követték az ókori előképeket, illetve a szabadon, közvetlen előképek nélkül előállított tárgyak is olyan motívumkincsre támaszkodtak, amely stílusa tekintetében megfeleltethető volt a római provinciális művészetnek (6. kép; vö. 2. kép). Másrészt, a másolatok készítői nagy gondot fordítottak arra, hogy a modem másolatokat megfelelő és meggyőző patinával lássák el. A fennmaradt adatok szerint ezt azzal érték el, hogy a csonttárgyakat szerves trágyába rejtették, és hosszabb ideig abban „érlelték". Egy esetben vékony aranyszalagot is helyeztek a faragványra, nyilvánvalóan a meggyőzés érdekében. Végezetül, hogy semmi kétség ne merüljön fel a tárgyak "eredetiségét" illetően, lelőhelyről is gondoskodtak: a földben előre elhelyezett tárgyakat aztán a vevők szeme láttára és csodálkozása közepette „tárták fel". A tárgyak első sorozata 1-2 fejjel vagy mellképpel díszített, 6-10 cm méretű, felfüggesztés céljára a mindig vertikálisan elrendezett motívumokban a fejek fölött átlyukasztott faragványokból állt, amelyeket a korabeli szakértők templomoknak adományozott, a „templomban felfüggeszthető áldozati ajándékoknak" (ex voto) tartottak (6. kép). A hamisítóműhely történetét elsőként feldolgozó Alapi Gy. szerint

4 - néhány bizonytalan adatra hivatkozva - ezek a faragványok Brigetióban "egy szentélyből" valóban előkerült, római eredetiket utánozhattak. A modem faragványok előállítása talán műtárgykereskedők megrendelésére történt: a római eredetiket előképként helybéli, fa- és csontfaragásban jártas népművészeknek" adták, akik ezek nyomán a közeli Vértes erdeiben szedett szarvasagancsból és helyi mészárszékekből beszerzett marhacsontokból készítették el az első sorozatokat, amelyeket - tekintve, hogy szorosan kapcsolódnak a római előképekhez - joggal tarthatunk másolatoknak. A csontfaragványok iránti kereslet óriási volt és a szőnyi műhely ennek mindenáron meg akart felelni. A faragványok előállításában az az irányzat vált meghatározóvá, amely lineárisan, 4 és 80 között egyre növekvő számban, szimmetrikusan és akár több sorban is elhelyezett, profilban ábrázolt fejeket mutat (7. kép). A tárgyakért ennek megfelelően „fejenként" 2-2 aranykoronát fizettek. Az első sorozat igényes másolataival szemben itt már csak utánozták a római eredetik stílusát, ókori tárgyak benyomását keltve. A túlburjánzó motívumok lineáris elrendezése a késő római reliefművészet stílusát idézi: jól összevethetők pl. a Róma városi G^nstantinus-diadalív egyes jeleneteinek „csoportképeivel" (pl. ún. liberalitas-jelenet), vagy az isztambuli I. Theodosius obeliszkje bázisának a császár udvartartását ábrázoló jeleneteivel. Ezek a szőnyi faragványok - a késő római reliefek stílusát utánozva, az ókori motívumkfncset azonban csak "benyomáskeltés" céljára felhasználva - híján vannak minden plaszticitásnak és a lapos, körvonallal körülrajzolt alakokat ábrázoló reliefek hatását utánozzák. A szőnyi hamisítóműhely továbbra is felfüggesztés céljára szánja a tárgyakat. Szemben azonban az első' sorozat felül elhelyezett, általában egyetlen furatával, a második sorozat tárgyain mindig kétoldalt helyezkednek el a lyukak. Nyilván ez inspirálta M. Schulzét arra, hogy „késő római katonai rangjehésként" határozzon meg egy ilyen faragványt\ 4 Alapi 1915. Később ld. Székely 1972. 5 Schulze 1984- Legutóbb egy budapesti régiségkereskedésben bukkant fel egy ebbe a sorozatba tartozó fargvány, amelyen „Fortuna" felirat is olvasható. Érdeklődésemre a galéria tulajdonosa nem tudta megmondani, mi lehetett a tárgy funkciója, s azt sem, hogy honnét származik. Véleménye szerint „övcsat" vagy „konty összetűzésére" szolgáló, „szép régi" tárgy lehetett, „talán keleti" eredetű, hiszen „annyi mindenfélét csináltak régen." A produkció növelése és a minőség romlása: az utánzatok és a hamisítványok sorozata