Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 5. (Tiszaföldvár, 2011)
ÉRTEKEZÉSEK - Móra Ferenc: Somogyi Károly emlékezete
TISZAVILÁCi V. mok tanulmányozására, de megfélemlíteni^ semmi se tudta. Olyan nyers-nyakas maradt mindvégig, aminők csak az álomemberek tudnak lenni igazi, vagy vélt igazságaik védelmében. Mikor az infallibilitás dogmájának zsinati tárgyalása megosztotta nálunk a magasabb klérust is, Somogyi volt az ellenzék egyik vezére. Akkor úgy vert a szó, hogy kettészakad nálunk a katholicizmus s a nagytudományú, puritán lelkű és vallási dolgokban hajthatatlanul konzervatív Somogyi lesz az ó-katholicizmus feje. Rosszul ismerték Somogyit, akik feltették róla, hogy pártot tudna ütni az ő Krisztusának helytartója ellen. Roma locuta, causa finita, — a harcos letette fegyverét, alázatosan meghajtotta fejét és hódolatát maga vitte el Szent Péter székéhez. A világi hatalommal szemben sokkal makacsabb volt. Soha nem birták rávenni, hogy valami királyi kegyet kérjen. Kereken megmondta, hogy ne kérjen neki más se kitüntetést, már csak azért se, mert azt meg is kellene köszönni. — Azt pedig én nem teszem, mert ami megvan érdemelve, azért nem jár köszönet, ami pedig érdemetlenül adódik, az rendes embernek nem kell. Az ilyen ember nem e világba való s mentől tovább él, annál jobban elveszíti kapcsolatát az élettel. Olyan, mint a régi magyar házak, amelyeknek befelé volt a frontja, kifelé, az utcának csak puszta, rideg falat mutattak. Somogyi Károlyt öregebb korában még rokonai is rideg, zárkózott, zsémbes embernek ismerték, akit csak a különösségeivel lehetett szeretni (s így szerette két fehérlelkű nőtestvére) Eleonóra és Karolina, akik haláláig vele éltek és igyekeztek megszépíteni visszavonultsága komor éveit). Kelemen Béla ny. miniszter, aki mint fiatal jogász többször volt hozzá hivatalos, mondott el nekem erről egy nagyon jellemző történetet. Egyszer az öreg urat meglátogatta a bátyja felesége, apró gyerekeivel együtt. Ebéd után szóba került, hogy az anya kiviszi a gyerekeket az állatkertbe, minden vidéki gyerekálmok paradicsomába. — Az állatkertbe? — dörmögte az öreg úr. — Hát már minek mennétek az állatkertbe? — Hát az állatokat megnézni, Károly bácsi! Tetszik tudni, hogy örül a gyerek az effélének! — Nem mentek az állatkertbe! — vonta össze bosszúsan a szemöldökeit az öreg Somomásnak engedtem azt át? Már előbb a nagyváradi püspök. Bémer vádolt be a nádornál, ami nemcsak megintést vont maga után, hanem nyilván a nagyváradi kanonokságba is került. Mindamellett, hogy a helytartó tanácstól én ajánltattam, a bosszús püspök mást nevezett ki. Természetes, hogy ennek az embernek bűnösnek kellett találtatnia a forradalomban. Az is volt, mert a szabad sajtón — saját nyomdája is volt, a váci nyomdát vette meg — olcsó és jó könyveket nyomatott a népnek. Lapot is szerkesztett a forradalom alatt, a Családi Lapok-íü'' és a Katholikus Iskolai Lap-ot. Érthető, hogy ennyi bűnért a Haynau kopói halálra keresték. Néhány hónapig bujdosott, néhány hónapig börtönt szenvedett 7, de 1850-ben már primási könyvtáros Esztergomban, 1851-ben pedig a Szent-István-Társulat (még akkor „Jó és olcsó könyvkiadó társulat") aligazgatója, majd igazgatója, az is maradt 1860-ig. Ebben a minőségében, különösen a társulat anyagi megerősítése körül, olyan érdemeket szerzett, amelyeket most is hálával emleget hozzám a napokban intézett levelében Erdőssi Károly, a SzentIstván-Társulat mai vezérigazgatója. Ennyi érdemet lehetetlen volt nem méltányolni még a rebellis múlt ellenére is. 1865-ben esztergomi kanonok lett, 1867-ben oldalkanonok, 1868ban zebegényi c. apát, 1881-ben főszékesegyházi főesperes, sőt a Tudományos Akadémia is tagjává választotta még 1858-ban. A barátai, akik közé tartozott Kemény Zsigmond is, Eötvös József is, már azt is rebesgették, hogy ő lesz Magyarország hercegprímása, — de a múltja miatt, amelyet sohse tagadott meg, a püspökség sem adatott meg neki. Hanem az megesett, hogy a hatvanas évek elején 8 egyszer tőrökkel felfegyverzett fiatalemberek keresték a fővárosi lakásán, — a Márton utcában, az Üllői-út végén, szemben a Ludovikával, - - hogy „hazafiatlan" magatartásáért leszámoljanak ezzel a nagyszívű magyarral. Szerencsére nem érték otthon, a testvérhúgai rajtuk ütvén, az orgyilkos fiatalok elfutottak. A rendőrség nem nagyon nyomozott utánuk, mert megállapították, hogy a merénylőket „téves irányú hazafiság" vezette. Akkor úgy hírlett, hogy egy nagybefolyású aulikus ember keze volt a dologban. A merénylet után hosszabb időre Olaszországba utazott ugyan, könyvtárak és múzeu81
