Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 4. (Tiszaföldvár, 2010)

LOKÁLPATRIÓTÁK TOLLÁBÓL - Faragó József: Városias elemek a régi TiszatÖldvár falusi társadalmában (Szociografikus gondolatkísérlet a felejtésről)

i LOKALPATRLOTAK TOLLABOL Fekete? A kollektív emlékezet mégis életben tartja ezeket a virtuális toposzokat. Erősen gyanítható, hogy nem annyira feledésről, inkább tudatos felejtésről lehet szó. Az biztos, hogy ha csodálták is Erődit, annak dinamizmusa taszíthatta a földváriakat, mert már puszta fellépésével tunyaságukkal szembesítette őket. A már említett kultuszminisztériumi látogatás után egy héttel Sikolya Albert tanító Erődi lapjában a címoldalon — tehát vezércikkről van szó —, „földvári specialitásként" taglalta azt a magatartást, hogy vészhelyzetben mindenki nekibuzdul, majd „elalszanak az ügyek". A mondás „forrásaként" néhai Tóth Bertalan nagytiszteletű urat jelölve meg, aki a Stefánia Csecsemővédő Egyesület alakuló ülése után így sóhajtott: „Na ezt is eltettük az altatóba!" Egy előkerült holokauszt-túlélő „Goldman Adolf gyógyszerész volt, aztán Weisz János és neje... Weisz Szevér gabonakereskedő volt, Weisz Náthán órás. írom magunkat: Kuschner Izidor cipészmester. Aztán Singer Ferenc, neje és lánya, Singer ügyvéd, dr Varga Ottó, állatorvos. Mezei Sándor és családja. Itt sok gyerek volt, legalább öt... Gondolkodnom kell, megyek végig az utcán..." — így sorolja Kármán Irén filmjében Köves Mihály a földvári zsidó családok neveit. Megdöbbentően hosszú a lista, egy olyan településen, ahol nyoma sem maradt a régi zsinagógának. Illetve mégis, hiszen, ahogy a filmben meséli egy asszony (Tóth Julianna): „na most, amikor idejöttünk, apukám épített oda egy vécét. Voltak ezek a kövek, amit itt megtaláltunk. Volt egy ilyen négyzet alakú. És az oda lett téve. Az olyan finom, sima kő volt. Egy olyan igazi, kidolgozott kő. Nem olyan, mint amikor cementből csinálnak betonjárdát. Mondom, olyan finom, csiszolt valami volt..." Magyarán a megmaradt héber feliratos köveket lefordították, s járdaként használták. A kollektív felejtésre utal monológja végén egy másik asszony (Nyilas Károlyné) is, aki 16 éves lányként szerelmes volt a Köves Miskába, s még a gettó padlására is felmászott: „Kezdjem úgy, hogy Tiszaföldvárt én 1943-ban ismertem meg. Akkor jöttünk ide lakni. Mivel háborús időszak volt, mást nem tudtunk csinálni, mint összejárni. Táncoltunk, moziba jártunk, odahaza gramofonoztunk. Tulajdonképpen még rádió se nagyon volt. Politikával nem foglalkoztunk. Nagyon jól összebarátkoztunk. Miskát nagyon szerettem. Nagyon helyes fiatalember volt. Talpig érő, szép, halszálkás kabátja volt. Majd egyszer befutott a Miska. Mondja, hogy búcsúzni jött. Búcsúzni? Miért? Hát hova mész? De tényleg, nem foglalkoztunk mi azzal, hogy háború van, vagy nincs háború. Mi éltük a magunk életét. Azt mondja, hogy el kell menni. Akkor mutatta, félrehajtotta a kabátját, ott volt a sárga csillag. Mondta, hogy nem szabad.... Akkor nagyon megsajnáltuk. Anyukám is, mindenki. Tényleg, ha az ember rágondol... Még mindig libabőrös vagyok. Na, elég az hozzá, hogy akkor történt az első csók, amikor elbúcsúztunk. Mondta, hogy ő nem jöhet többet. Volt itt a csendőrlaktanya. Ilyen tollas kalapos csendőrök. Azt mondtam, engem nem érdekel, nem parancsol nekem senki, hogy én nem mehetek ővele. Másnap jöttek anyámhoz és azt mondták, ha még egyszer a lányát meglátjuk ezzel a fiúval, elvisszük a lányát is. Akkor kezdődött bennem az az érzés, hogy tulajdonképpen hogy van ez most? Én 16 éves voltam akkor. Rá sem gondoltam arra, hogy hogy is van ez most? Hogy valakit elvisznek? Csak ahol laktunk, az a ház...mellette lakott egy Weisz nevű zsidó család. A gabonakereskedő Weiszék. A zsidókat oda szedték össze, ott deportálták őket. Fölmentem a padlásra. Felhúztam a cserepet és én egész álló nap lestem. Nekem olyan rossz érzésem volt, mert voltak ott olyan picikék, nagyobbacska gyerekek. Tényleg, hogyha rágondolok, görcsbe rándul a gyomrom, a sírás fojtogat. De én állandóan a padláson voltam. Én mindig azokat lestem. Hogy hurcolták be őket oda rakásra. Hát az egy őrület volt. Ezt nem lehet elmondani. Ezt csak az tudja, aki benne élt. Én hiába mesélem akárkinek, azt mondják, hogy ,jó van a —- rég 152