Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 4. (Tiszaföldvár, 2010)

LOKÁLPATRIÓTÁK TOLLÁBÓL - Németh Gyuláné Kalóz Márta: Séták Tiszaföldváron 1939 - 40 környékén

I /, OK ALP A TRIO TAK TOLLABOL mellett minden évben parádés évzáró ünnepélyt rendezett, melyre közös tornagyakorlatokat, a nagyobbaknak táncot, kisebbeknek körjátékokat és a bátrabbaknak, ügyesebbeknek egyéni számokat tanított be. Segített a szülőknek a produkciókhoz illő ruhák elkészítésében. Akkor jöttek divatba a napozók. A tornagyakorlatot egységes napozóban adtuk elő. A tánchoz magyar ruhát varrtak. A legtöbb műsorszámot az óvónő hegedű ill. cimbalomjátéka kísérte. Az évzárók eseményszámba mentek. Sok nézőt csalogattak az óvoda udvarába. Részt vett rajta a község előjárósága is. A fennmaradt képek tanúskodnak ezekről az ünnepélyekről. Az iskolatejet nem mostanában találták fel. Valami olyasféle volt már a harmincas években, az óvodában. Úgy mondták, hogy a szegény gyerekek kapnak egy bögre tejet tízóraira. Arra emlékszem, hogy az óvó néni a saját konyhájában forralta nagy piros lábasban (a szolgálati lakás az óvodával közös udvarban volt), öntötte bele a kristálycukrot, majd a dajkával porciózta a rendben felsorakozó gyerekeknek. Természetesen nekem ez nem járt, hiszen szerény, de biztos anyagi körülmények között élő család — akkor még — egyetlen gyermeke voltam. Nem tudtam mi a nélkülözés. Mégis az óvó néni szerint vágyakozva néztem a cukros, meleg tejet, szívesen beálltam volna én is a csészémmel a sorba. Eljött hát hozzánk és megbeszélte anyukámmal, hogy küldjön velem tejet, és akkor a többivel együtt én is ihatom. Ettől kezdve az uzsonnás kis kosárkám mellett vittem a kis fél literes köcsög tejet az óvodába. A történethez még hozzá tartozik, hogy itthon nem tudtak belém diktálni tejet sem cukorral, sem cukor nélkül. Csak a tejes kávét és kakaót ittam meg. Óvodás emlékeim írása közben sok minden eszembe jut abból az időből is. Egy nyáreleji napon az óvó néni azzal lepett meg bennünket, hogy az oszlopos gang frissen meszelt falára egy szép tájképet rajzolt színes krétával. Tó, nádas, béka, gólya, lepke volt a képen. Mi ámulva néztük a műalkotást, és áhítattal hallgattuk a kép előtt lócán ülve a hozzá kapcsolódó magagyártotta, szabadon előadott mesét. Volt egy nagy szekrény, amelyben játékok voltak, de azokat csak sátoros ünnepek alkalmával adta a kezünkbe. Akkor sem úgy, hogy igazán használatba vegyük. Ahhoz kevés volt. Nem jutott volna mindenkinek. Ügyesen egy egész délelőtti foglalatosságot kerekített a kevés játékkal úgy, hogy nagy kirakodó vásárt rendeztünk. Lázas izgalommal raktuk ki a hosszú asztalokat az udvarra és rá a játékokat szépen elrendezve. A társaság egyik fele eladó, a másik vevő lett. Nagy volt a sürgés-forgás és igyekezet a vevők körében, hogy sikerüljön azt a játékot megvenni, ami a legjobban tetszett. Volt néhány baba, néhány doboz fakocka, búgócsiga, labda, fából készült teherautó, vonat, csattogós szárnyú madár stb. A megvásárolt játékokkal rövid ideig játszhattunk. Majd véget ért a vásár, a játékok visszakerültek a szekrénybe. Az óvó néni nagyon egyszerűen öltözött. Sötét, szögegyenes szálú haját kontyban hordta. Erős dohányos volt. Mindig magával hordta a kis fém dohányos dobozkát. Egy ezüst gyűrűt viselt, mely a keresztre feszített Krisztust formázta. Vallásosságának egyéb jelét nem mutatta. Rengeteg cipője volt. A két szobája közül az egyik az akkori divat szerinti kétágyas hálószoba bútorral volt berendezve. Egyszer be kellett bújnom a dupla ágy alá, hogy előkeressem a cipőt, amit akkor fel akart húzni. A két ágy alja tele volt cipőkkel. Alig tudtam megtalálni a megfelelőt. Mikor iskolába kerültem, megbeszélte velem, hogy a továbbiakban ne szólítsam óvó néninek, hanem Etusnak és, tegezzem. Akkoriban minden nyáron volt 9 libánk. (A 9 véletlen szám.) Naponta legeltettem őket az árokparton az óvoda előtt is. Etus sokszor kikönyökölt az ablakba és elbeszélgetett velem. Az óvodától az Iskola út (ma Bajkai Gábor út) sarkáig egy lakóház volt, és egy nagy egyházi tulajdonban lévő terület. A lakóháznak is olyan nagy telke volt, hogy később megosztották és még egy házat építettek rá. A ház tulajdonosát Pap Lászlónak hívták. O naponta járt gyalog az Árpád úton lévő szőlőjébe, de a feleségét, aki egy — emlékeim szerint — nála idősebb zsidó asszony volt, nagyon ritkán láttuk. A telket magas deszkakerítés takarta el a járókelők szeme elől. Úgy gondolom, hogy az asszony a zsidó vallás szabályai szerint élt, mert a temetése is zsidó szertartás szerint zajlott. Akkoriban még háztól temettek, és a környék lakói részt vettek a temetéseken, így anyukám is. Utána beszélt az ott látottakról. Én már csak 114