Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)

ÉRTEKEZÉSEK - Faragó József: Martfűi fogoly az adriai „Gulágon"

látszik a borítékon, hogy előbb Zágrábba ment, majd onnan vissza Golira. Mindennapok a börtönszigeteken — Az első csoportban voltam, aki Goli ótokon töltötte a büntetését — meséli Pál Alfréd, aki 1949. július 5.-én érkezett a szigetre. Akkor összesen ezer foglyot vittek oda, s 8 barakkba osztották őket. — Az elején nem volt világos, hogyan fognak velünk bánni. Lassacskán kialakult egy „rezsim" amely aztán egyre rosszabb és rosszabb lett. A következő volt a rendszer: a rabok maguk között kellett, hogy „megtalálják" az ellenséget, szóval nekik maguknak kellett „bűnbakot" keresniük — így tudtak a saját helyzetükön valamelyest javítani. Ez az elképzelhető legnagyobb szörnyűségekhez vezettek. Egyik rab a másikat átverte, feljelentgette, sőt, fizikailag bántalmazta. Mindezt éveken át, úgy egészen 1954ig. Akkor ennek vége szakadt, mert mi politikai foglyok voltunk: bíróság, vád, ügyvéd és per nélkül, csupán államigazgatási ítélettel. Ezt követően olyanok érkeztek a szigetre, akikre szabályos bírósági ítélettel mértek, akár 15—20 éveket is. Főként a INA tisztjeiről volt szó. Ők még rosszabbul bántak el egymással. A szomszédos Sveti Gregor volt az elosztó sziget, illetőleg az első években ott voltak a katonatisztek. Ám ezt a kis szigetet telente olyan erővel támadta a bóra, hogy az itteni börtön később szintén Goli ótokra települt. Ahogy Pál Alfréd meséli: — Sveti Gregoron gyakran olyan erős volt a szél, hogy a lesoványodott foglyok köveket tettek a zsebeikbe, hogy könnyebben talpon maradjanak. Ezen a szigeten nem is nagyon végeztek értelmes munkát a rabok. Erről Opancsár Márton mondja: — Értelmetlen munkákat végeztünk, kőrakásokat kellett összehordani, aztán széthordani, majd újra összerakni. Az volt a lényeg, hogy minél nagyobb terheket cipeljünk, egyébként semmi értelme nem volt ezen a szigeten az építkezéseknek. A legátkozottabb munka mégis a homokhordás volt. Akik odakerültek, azok közül már egy sem él. A közeli Rab szigeten a lopári öbölben homokos a tengerpart. Azt a homokot hajókkal vitték a szigetre, majd a rabok terítették szét a sekély vízben. Télen, 6-8 fokos vízben dolgoztak, derékig, mellig, nyakig megmerülve, reggeltől estig. Gyilkos munka volt. — Télen a bórától szenvedtünk, nyáron a forróságtól — emlékezik Opancsár Márton —, s abban a szörnyű melegben alig kaptunk vizet. Én az első négy hónapban 74 kilóról 40-re fogytam Sveti Gergoron. Az ellátás nagyon szűkös volt. Reggelire mindig cikória kávét kaptunk, az legalább édes volt, olyan három decit, s hozzá egy kis kukoricakását. Ezzel kellett délután kettőig dolgozni. Akkor valami levest adtak, egy darab — körülbelül 15—20 dekás — kenyérrel. Hozzá egy csajkafedélnyi vizet. Ez két és fél deci volt. Azzal kellett másnap reggelig kibírni. Esténként szinte a szájpadlásunkra ragadt a nyelvünk, annyira szenvedtünk a szomjúságtól. Később Goli ótokon már jobb volt a vízellátás, különösen, amikor megépíttettek velünk egy hatalmas, focipályányi vízgyűjtőt. — Mi gradimo otok, otok gradi nas (Mi építjük a szigetet, a sziget épít minket), olvashattuk mindenült a feliratot — mondja Opancsár Márton —, s ezt komolyan is gondolták, mert ezt a lakhatatlan, vízhiányos márványtömböt, Goli otok szigetét, mi foglyok építettük fel. Mi építettük a vízgyűjtőket, az utakat, a műhelyeket, a kőbányából a kikötőbe vezető kisvasutat. — Úgy dolgoztunk, mint a rabszolgák — meséli Vladimir Bobinac, aki maketteken mutatja be a munkaeszközöket. — A vízhordó háborús hajóaknából készült, önmagában 180 kiló volt, ehhez jött még a benne lévő 200 liter víz, s ezt 4 embernek kellett cipelnie. A legkönnyebb munka a latrinatisztítás volt, szinte ünnepnek számított odakerülni. A kőtömbök szállítására szolgáló tragacsot például úgy alakították ki, hogy az elöl lévő rúdjai rövidebbek voltak, aki itt cipekedett, arra nagyobb súly esett, mint a hátul lévőre. Azok kerültek előre, akik büntetésben voltak. Akiket ide osztottak, azoknak a kezük 5-6 nap után már olyan sebes volt, hogy nem tudtak vele fogni. De erre is gondoltak a kínzóink, mert kötelet kötöttek a rudakra, s így mint egy igát az ember nyakába akaszthatták. Ha valaki elesett, akkor rázuhant a tragacs, rázúdult a kő, s még néhányan rá is ültek, hogy nehezebben tudjon felállni.