Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Tallósi Béla: A Tiszazug maradvány jellegű élőhelyeinek bogárvilága

lék tekintetében a fajok többsége nem válogatós, ami a lárvákra éppen úgy érvényes, mint az imágókra. Ez azt jelenti, hogy az Alföldre általában jellemző elszegényedett növényzetű, dinamikusan változó, de egyébként értékes élőhelyeken nagy számban maradtak fenn természetvédelmi szempontból is értékes, ritka képviselői. A futóbogarak megfigyelésénél alkalmazható kutatási módszerek olyanok, hogy a kapott eredményeknek nagyfokú az objektivitása, így azok kvantitatív kiértékelése is lehetséges. A befogásnál alkalmazott ún. automatikus mintavételi módszerek némelyike (pl. infralámpás fénycsapda, a megfelelő tetővel ellátott etilénglikolos talajcsapda) viszonylag magas fokú szelektivitással rendelkezik, így kisebb mértékben esnek egyéb állatcsoportok áldozatul. A vizes élőhelyek fútóbogár-faunájának vizsgálatánál a legjobb hatékonyságot a fényre történő gyűjtéstől várhatjuk. Ezzel szemben mivel a fajok többsége jól úszik, sőt egyesek a víz felszínéről is képesek szárnyra kapni, a talajcsapdázástól ne várjunk túl jó eredményeket. Áradás idején sok értékes futóbogárfaj gyűjthető a hullámzónában felhalmozódó hordalék kirostálásával, illetve a víz alá kerülő növények kiálló hajtásairól. Nedves években számos, egyébként ritka futóbogárfaj jelenik meg feltűnő gyakorisággal, sőt egy-két helyen tömegesen. Ilyen például a védett szárnyas futrinka (Carabus clathratus auraniensis), amelyet nagy mérete mellett a papírszerű koromfekete szárnyfedőit ékesítő aranypettyek tesznek dekoratívvá. A vizes helyekről elmaradhatatlanok az apró termetű, a vizes talajon villámgyorsan cikázó gyorsfutók (Bembidion). Az utóbbiak társaságában az azoknál testesebb és különleges, kráterecskékkel tarkított szárnyfedőjü iszap futók (Elaphurs) jelentkeznek. E parányi bogaraknak a terepen szabad szemmel alig felismerhető szépsége és alakgazdagsága csak a begyűjtött egyedek mikroszkópos megfigyelésével fedezhető fel igazán. A tocsogós, iszapos területek legszebb bogarai között tartjuk számon a ragyogó fémeszöld, aranysárgával szegélyezett, több mint 1,5 cm-es díszes bűzfutót (Chlaenius festivus). Nevének megfelelően még a több éves gyűjteményi példányok is erős kátrányszagot árasztanak. Egzotikus, a trópusi alakokat idéző megjelenésük miatt figyelemre méltó még az atlasz futó (Drypta dentata) és az ingovány futó (Odacantha melanura). E két faj — ellentétben rokonaik többségével — általában a növényeken tartózkodik és nem a talaj felszínén. A mocsárvilág jellegzetes növényevő bogarai a sásbogarak (Donacia). Életmódjukban tökéletesen alkalmazkodtak az élőhelyükhöz és a kizárólag a vízinövények közül kikerülő tápnövényeikhez. A fajok többségének lárvái a tápnövény víz alatti szerveiben fejlődnek, és az azokban lévő légbuborékokból lélegeznek. Az imágókat a Palearktikum legpompázatosabb bogarai közé sorolhatjuk. Hasuk ragyogóan selymes, hátoldaluk pedig gödröcskékkel és barázdákkal tarkított, a szivárvány minden színében pompázó. A Tiszazugban legalább öt sásbogárfaj fordul elő, de különlegessége miatt a vastagcombú sásbogár (Donacia crassipes) külön figyelmet érdemel. Teljes életciklusa során tápnövényéhez, a tündérrózsához kötődik. Az imágók hátulsó combja — különösen a hímeknél — erősen megvastagodott és fogacskákat visel. A Cibakházi-Holt-Tiszán csónakázva majdnem egész nyáron találkozhatunk vele a tündérrózsa levelein. Foglyul ejteni viszont nem könnyű ezt az éber és jól repülő bogarat. Szépségében nem marad el a sásbogaraktól az aranyos fémfényű, viszonylag nagyméretű margaréta levélbogár (Chrysomela graminis) sem. A mocsári kutyatejen találhatjuk a védett magyar kutyatejcincért (Oberea euphorbiae). Lárvái a növény szárában fejlődnek és telelnek át. A hosszan tartó magas árvizeket nem sok eséllyel tudja átvészelni, ezért inkább a mentett oldalon számíthatunk előfordulására. A mocsarakban élő ormányosbogarak közül legérdekesebbek a vízinövényeken, gyakran a víz alatt élő martiormányosok (Bagous). Ezeknek a vastag viasszerű réteggel borított, barnásszürke bogaraknak a Tiszazugban legalább öt fajuk él. A mocsaras területek vízellátottsága nagyban függ a természetes vízutánpótlástól (csapadéktól). Száraz években gyakori a mocsarak részleges vagy teljes kiszáradása, ami — elszigetelt területek esetében — a biodiverzitás tartós csökkenését is maga után vonja. A természeti tényezők mellett jelenlévő emberi hatások jóval drasztikusabb következményekkel járnak. A kiszáradó részek beszántása, a víz-