Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai I. (XVIII-XIX. század)

9. kép. A hodálv belseje etetőráccsal (Öcsöd, 1976. Fotó:'Szabó László) ügyeiket, csakúgy mint a cscpai nemesek. Másfelől Cibakháza természeti adottságai is kedvezőbbek voltak, mint pl. Tiszaföldváré vagy a dél-tiszazugi községeké.

16 Ám ők sem nagyon tartották tiszteletben más települések és birtokok határait. (Haszonállatként elsősorban juhot és szarvasmarhát tartottak.) Némi rendezettség) már a XVIII—XIX. század fordulójára kialakult a kürti uradalomban, s más kisebb földbirtokosok is körülírták birtokaik határait. A XIX. század első évtizedében már nem volt meg a szinte korlátlan szabadság. Az egykori leírások (Vályi András, Fényes Elek lexikonai, Nagyrév postamesterének a faluról szóló könyve s a községi források) továbbra is a vizet emlegetik, mint a gazdálkodást meghatározó tényezőt. Tudunk falvak által elhatározott vagy földesúri utasításra végbement gátépítésekről, fokelzárásokról, vízlevezetésekről, ezek azonban lokálisak voltak, kis területet érintettek. A gazdálkodást továbbra is meghatározta a vízjárása, növekedett a szántó, a kert és a szőlő területi aránya, de az állattartás vezető szerepe megmaradt.

1 „A régi időkben (ti. 1830 táján) a volt földes uraságok és úrbéresek által közösen használt közös legelőn kivétel nélkül mindenki tarthatott jószágot mindaddig, míg 1864-ben úrbéri rendezés folytán a közösen használt közlegelő közmegegyezéssel a volt földes uraságok, a volt jobbágyok és zsellérek között végkép felosztatott. A felosztott terület 1841 holdból állott... "

lí! Az idézett adatnak nemcsak birtokjogi jelentősége van, amelynek változása pontosan megjelölt eseményhez és időhöz kötődik, hanem „a volt jöldesuraságok és úrbéresek által közösen használt közös legelőről " van szó. Azaz nemcsak bárki ráhajthatott egy birtokjogilag el nem különített legelőre annyi jószágot, amennyit tudott, hanem közösen is használták azt. A kevésbé módos birtokos nemeseknek önmagukban nem volt annyi jószága, hogy ahhoz pásztort fogadjanak, ezért a jobbágyaikkal együtt fogadták fel őket. A jobbágyi (úrbéres) és a földesúri állattartás nem vált el egymástól. Ezt — mert fontos megjegyzésnek tartottuk és utánajártunk gyűjtéseink során — az emlékezet is megerősítette. Amint a leírásból kiderül, a zselléreknek később erre hivatkozva mértek ki 10. ábra. A hodályból kijövő birkanyáj fiatal bárcmyokkal (Tiszakürt, 1976. Fotó: Szabó László) külön legelőt, illetve ahol ilyen nem volt, ott meghatározott számú számos állatot kaptak. Az uradalmakban megjelentek az új fajták: a svájci szarvasmarha, a spanyol birka. Ezek más tartásmódot és haszonvételt jelentettek, ám a fajtaváltás csak az 1850—60-as években következett be. Munkaállatként még ezt követően is 16 SOÓS 1., 1968. 84. o. 17 A Tiszazug gazdálkodásához lásd: BOTKA J.—BELLON T., 1978.; Uő. 2003.; Az ártéri gazdálkodással kapcsolatos részekhez SZABÓ L.—SZENDREY E., 1985. I—II.; SZABÓ I.—SZABÓ L., 1989. 18 MAJOR B., 1899. 61. o. — A továbbiakban erre a munkára hivatkozunk.